–
Nem, nem! – magyarázta, én meg a fejem unottan a könyökömre ejtettem. Ezredszer állt neki elmagyarázni az egészet. –
Ez nem ilyen pszichés humbug! – Magyarázkodás közben úgy kalapált a kezével, mintha szétszóródott figyelmem apró darabkáit igyekezne összekapkodni. Remélem, hogy tudta: teljesen reménytelen az akciója. Végtelenül untam az egész zagyvaságot. Nem is értetem, hogy mit akar. Három labda volt előttem. Egy végtelenül kopott, akinek a gazdája valami veszettül igénytelen egyén lehetett. Ott volt egy fényesre polírozott darab, de a külső máz csak kiemelte azt a néhány, csúf és mély karcolást, ami rajta éktelenkedett. A harmadik meg valami bogyós termésből eszkábált darab volt. Szerintem fércmunka, és komolyan hallani véltem néha egy kis kontakthibás szikrázást belőle. Elmondani nem tudom, mennyire idegesített!
–
Csak választanod kell egyet. Hidd el, sorszerű lesz! – magyarázott széles taglejtésekkel és olyan lendülettel, hogy félteni kezdtem az ízületei épségét. A három labda ott sorakozott előttem. Már rég választottam volna, ha rajtam múlik, de az, hogy állandóan beleszólt abba, amit csináltam, rendre kizökkentett.
Éreztem, hogy valamelyikben ott van az a poké, akit én keresek… Hogy is magyarázzam el? Volt egy szikra, tudod… Áh!
Menjünk régebbre!
–
Te leszel a nap, én meg a csillagok! – magyarázta tíz évvel fiatalabb énem az előtte lebegő Solrocknak a szabályokat. Nyilván egy lángoló csillagot formázó pokemon volt a nap. A játék lényege egyszerű volt: soha nem érhettünk egymáshoz. Ez volt az egyetlen szabály. Ha én kergettem őt, mindig ki kellett kerülnie. Ha ő lendült támadásba, nem kaphatott el. Nálunk ilyen furcsán működött a fogócska
Mondanám, hogy mióta az eszemet tudom, monolitos pokék vettek körül a családommal együtt, de ez nem lenne igaz. Tudom, hogy Solrock egyszer csak megérkezett a családba, de hogy mikor, arról fogalmam sincs. A jelenléte annyira természetes volt számomra, hogy hamarosan elmosódtak a határok. Emberként kezdesz tekinteni a másikra. Néha emlékeztetnek ugyan, hogy ő minimum pokemon, maximum pedig családtag, de ember semmiképpen, mégis nehéz lemondani a képről, ami él a fejedben valakivel kapcsolatban.
–
Mármint valamivel – javított ki gyakran a bátyám, ha élő személyként hivatkoztam Solrockra.
Rengeteg időt töltöttem velük. Bátyám edzette, de mindig ott lábatlankodtam körülöttük. Túl sokat nem értettem belőle, hiszen láthatóan nem játék volt, mégis rendszeresen elütötték az időt vele, de azért ki nem maradtam volna belőle. Már csak azért is megérte, mert a maradék időben Solrock az enyém volt. Játszópajtás. Haver. Barátnő. Mindegyik ő volt számomra, és még pontosan annyival több is, mint amennyivel kevesebb. Ő az én pokemonom is volt!
Értette a gondolatimat, előre kitalálta a lépéseimet, és én is ismertem legalább annyira, mint a tenyerem. Össze voltunk nőve – mondhatnám, de ez nyilván nem igaz, hiszen egyetlen könny nélkül néztem végig, ahogy bátyám évekkel később egy pokedexszel a zsebében messzi utazásra viszi az én Solrokcom. Ami az övé volt igazából. Hát persze! Csesződjön meg!
–
Bökj már rá! – biztatott bátyám. A türelme végét járta, de nem volt ezzel egyedül.
–
Csak egy pill nyugtat hagyj már! – csattantam fel válaszképp. Betelt a pohár. Tudtam, hogy mi kell nekem, de ebben a hangzavarban képtelen voltam eldönteni. Ugyanis pontosan ugyan azt a szikrát éreztem magamban, mióta a labdák előkerültek, mint amikor Solrockkal játszottunk. Feltöltődtem. Volt bennem energia. Éreztem, hogy toppon vagyok.
Azt hiszem, hogy kész voltam egy újabb játékra!
–
Megvagy! – kaptam a kezembe végül a három labda közül a kontakthibásat, de hangomban több volt a reménykedés, mint a határozottság.
–
Ezt nem hiszem el! – nevetett fel bátyám, miközben én már hívtam is elő a zsebszörnyet. Kérdőn pillantottam rá kifakadása miatt, miközben a lény már materializálódott is előttem.
Egy pillanatra alig hittem a szememnek: a mi régi Solrockunk volt az! Nem, ez lehetetlen volt! Bátyám is megtalálta a módját, hogy a saját hasznára fordítsa a pokét, és mára remek összhang alakult ki közöttük, sok diadalt szerzett neki. Soha nem adta volna oda. Ez a Solrock sokkal kisebb volt, és valahogy egészen más. Meg nem tudtam volna mondani, hogy mik azok az apró részletek, amik eltérnek, de biztos voltam benne, hogy elsőre becsapott a szemem. Ez egy új, kölyök pokemon volt.
–
A mi Solrockunk picúrja – vigyorgott a bátyus, arcomon látva a megdöbbenést. –
A tiéd! Meg nem mondtam volna, hogy sikerül kiválasztanod – nézett rám jelentőségteljesen.Nem nagyon foglalkoztam vele, jobban lekötött az előttem lebegő, árgus szemekkel figyelő bébi napcsillag. Farkasszemet néztük, megbabonázva bámultam vissza. Pislogásom törte meg a közöttünk zajló furcsa folyamatokat.
–
Mik voltak a többi labdában? – kérdeztem zavarodottan.
–
Hmm? – fordult vissza bátyám hozzám. A zsebében kotorászott. Egy vadonatúj labdát varázsolt elő belőlük éppen. Abba hívta vissza Solrockom, majd azt nyomta a kezembe. A kontakthibás labdát pedig kabátjába rejtette. –
Ja, hogy ezek? – pakolta be mellé a többit is.
Bólintottam. Övemre akasztottam az első labdámat.
–
Teljesen üresek voltak. Érdekelt, kiszúrod-e a pokét. A teszten átmentél, gratu. Mikor is indulsz Unovába? – mosolygott