[Élmény] A torony kihívása

Unova régió. Egészen más földön lépdeltem hű társam oldalán. Arceus tudja, hány napja lehettünk úton az új területek ismeretlen vidékein. Ahogy azt vártam, az új régió televolt szintúgy új, ismeretlen pokemonokkal, amiket még sosem láttam azelőtt. Reménykedtem benne, hogy összefutok egy-két őshonos harcos zsebszörnnyel. Bár nem bántam, hogy csak Noel volt mellettem, de hát nem árt, ha pokemonnal gyarapodhatok. Ennek reményében kerestem olyan helyeket, ahol találkozhatok őshonos harcos pokemonokkal. Az első napokban csalódottan bár, de megtörhetetlenül kerestem, hátha legalább egyet találok. A Riolum nyilván látta rajta a sok hűhó után a csalódottságomat, s mindig ott volt, hogy felvidítson és motiváljon. Pontosan ezért nem adtam fel a keresést. Hegyen-völgyön ballagtam Noelel, s habár nem találtunk egy olyan pokemont sem, a többi zsebszörny látványa is lenyűgözőnek bizonyult. Nem ártott azokat jobban megismerni, legalábbis így gondoltam. Minden nap végén egyre többet tudtam meg az Unova régióról és annak ökoszisztémájáról. Hamarosan rájöttem, hogy a sok hűhó egyáltalán nem tűnt hiábavalónak és azt hiszem, erre a pokemonom döbbentett rá: egy rakattal tartozhattam Noelnek.
Az a nap is ugyanúgy indult, mint a többi: kora hajnalban ébredtem, összeszedtem a táborozáshoz szükséges dolgaimat, eltakarítottam magam után minden szemetet és egykettőre indulásra kész voltam. A legtöbb esettel ellentétben egyébként akkor az erdőben táboroztam. Meglehet, az olvasó azt gondolhatja, biztosan retteghettem a sok-sok éjjeli vagy bogár pokemontól. Egyáltalán nem így éreztem, sőt, nagyon is jó estét tölthettem a vadak társaságában. Szerettema természetet és igazán kellemesen viseltem a viszonyokat, miszerint a kemény földön kellett aludnom. Néhány hét alatt ehhez hozzá lehetett szokni, bár kissé nehézkesen. A társamnak sem volt oka a panaszra: habár rühellt a labdájában kuksolni, esténként azért elvonult és benne aludt. Ennek ellenére a harcos pokemon mindig úgy kelt, mint valami holdkóros és nehezen tudta magát formába hozni, még egy reggeli kocogással sem. Ám azon a napon hamar ki kellett bújnia az álmosság burkából. Amint mendegéltünk az erdőben, megzörrent az egyik bokor. Kérdően néztünk egymásra: ő olyan tanácstalan volt, mint én magam. Persze rögtön az ismeretlen után eredt. Elegáns szökkenésekkel haladt az űzött nyomában, én pedig kissé nehézkes kocogással követtem Noelt. Kiértünk az erdőből, de egy elefántfű-rengetegben találtuk magunkat. Noel mitsem törődve azzal, hogy könnyen szem elől téveszthetjük egymást, habozás nélkül folytatta az ismeretlen üldözését. Bármi is lehetett az, nagyon is kibillentette a harcos pokemont a béketűréséből. Az érzéseimre hallgatva haladtam előre az elenfántfűben, hátha egyszer megtalálom Noelt és az ismeretlen teremtményt. Biztosra vettem, hogy az a valami egy pokemon volt, ehhez kétség nem férhetett. Már-már kezdtem kifulladni, úgyhogy tempómból visszavéve a lassú sétát választottam. Felfelé nézve abban reménykedtem, hogy megkönnyítem a dolgomat, pedig jókorát tévedtem. Éppen csak magamnak ártottam vele: észre nem véve egy a lábam előtt lévő sziklát, megbotlottam abban és orra buktam. Fájdalmasan jajjgattam, miközben felülve próbáltam összeszedni magamat. Ekkor egy szórakozott nevetés hangja hallatszott fel, méghozzá északi irányból, tehát pontosan az orrom előtt. Egy ilyen helyzetben nem szerettem, ha gúnyolódnak rajtam. Fogékony voltam a viccekre, de amikor pórul járok, semmi kedvem sincsen szórakozni. Ezt nem hagyhattam annyiban: felkaptam egy kisebb követ és a hang irányába dobtam. Koppanás, majd egy "Au!" felkiáltás hallatszott. A fű mozgásnak indult, miközben az ismeretlen felém közeledett. Hamarosan egy fiú sziluettjét vehettem ki a sűrűből, aki tarkóját simogatva enyhíteni kívánta a fájdalmat.
- Ez nem volt vicces! - szólalt meg a fiú, de még nem mutatta meg magát.
- Az nem volt vicces, hogy kinevettél, amiért elbukdácsoltam. - vágtam rá habozás nélkül. A fiú egy meglepett hümmögéssel felelt, majd végül elég közel lépett ahhoz, hogy meglássam, de akkor is tisztes távolságból figyelt engem. Elég különös volt, annyi szent: jóval sötétebb bőre volt, mint nekem, haja ezüstfehér és hátrafésült, nagyobb tincsek a fülét takarták. Fekete, egyrészes ruhát viselt, ugyanolyan színű, hosszúszárú csizmával. Szemei opál színben ragyogtak, amitől valamilyen izgatottság lett rajtam úrrá. Tekintetében a meglepettség tükröződött, amikor ugyanúgy a szemembe nézett. A kínos csendet végül két párbajozó árnyék zavarta meg. A fejem fölött Noel éppen egy egészen különös pokemonnal vívott. Kinézetre egy egészen harcias kis emlősnek tűnt. Éppen akkor vesztették el a lendületüket ahhoz, hogy a levegőben maradjanak. Elegánsan landoltak a földön: Noel mellettem, míg a rejtélyes zsebszörny a fiú előtt.
- Ej-ej, Rose, mindig megtalálod a bajt? - kérdezte az idegen fiú, miközben rosszallóan csóválta fejét, holott huncut mosollyal nézett a pokemonra. Ezek szerint az ő társa volt, hogy Rosenak nevezte.
- Noel, legközelebb azért megvárhatnál... - szóltam haragtartóan a Rioluhoz, aki bocsánatkérő pillantással nézett rám, miközben szemmel tartotta riválisát.
- Ejha, micsoda pokemon! - vallotta be őszintén, mialatt látszólag igyekezte a zavarodott feszültséget hamar eloszlatni. - Lefogadom, hogy nem innen való jószág, nemde?
- Jól mondod, Riolu a Sinnoh régió őshonos pokemonja. - bólintottam. - A te társad ha jól gondolom, Noellel ellentétben unovai, igaz?
- Helyes a válasz, Mienfoo unovai zsebszörny. - mondta barátságosan, miközben gúnyos, kihívó mosolyt eresztett el. - Robert Earthland, szolgálatára, madam. - hajolt meg igazi egy gentleman módjára.
- Aura Daimon, Robert uram. - viszonoztam az udvarias gesztust és pukedliztem egyet. Noelt és Roset szemmel láthatóan frusztrálta az, hogy mennyire jól kijöttünk egymással, holott ők ketten már belekezdtek a maguk harcába. Jobb szemöldökömet felhúzva, kérdően néztem a harcos duóra.
- Mi legyen? - kérdeztem tanácstalanul Roberttől. - Megküzdjünk, hogy csillapodjanak a kedélyek?
- Nah, szerintem megoldják ezt ketten, ha nagyon akarják. - horkantott fel a fiú és hátat fordítva elindult az elenfántfüves terület határa felé. Mivel más megoldást amúgysem láttam, követtem Robertet, a két pokemont otthagyva. Még egy-két percig méregették egymást, majd sereghajtóként zárták a sort. Robert tudta a kifele vezető utat, szóval seperc alatt kiértünk a magas füves részről és letelepedtünk egy dombon lévő korhadt fatönkre. Amint leültünk, Noel és Rose ismét hadakozásba kezdtek. Vajon miért tudtam, hogy ez lesz ebből? A Riolu és a Mienfoo mulatságos látványt nyújtottak, miközben vitatkozva támadták egymást. Csendben figyeltem a két felet, melyet Robert szakított félbe. Teával kínált, ami egész udvarias volt ahhoz képest, hogy az imént még nevetett rajtam. Minden bizalmatlanságom akkor elveszett és örömmel fogadtam el az ajánlatot.
- Szóval Sinnohba valósi vagy? - kérdezte.
- Aha. - feleltem kurtán. - És te ezek szerint hazai pályán vagy?
- Hát nem éppen. - felelte kuncogva. - Nagyon-nagyon messziről jöttem.
- Komolyan? Akkor ő honnan van? - lepődtem meg a korábbi kijelentésén.
- Ki? Rose? Ő úgymond a "követőm". Első látásra megkedvelt és azóta követ. Nem kötelezem rá, hogy velem maradjon, még labdába se zárom, ennek ellenére még a világ peremére is követne.
- Mitől vagy ilyen biztos benne? - kérdeztem szórakozottan, bár féltem, ezzel a kérdéssel megbánthatom. Robert szünetet tartva nagyot sóhajtott.
- Ő a barátom és nem a tulajdonom. - mondta nagy komolysággal a hangján. - És ti?
Mire tudhattam bármit is felelni, azon kaptam magamat, hogy Noel és Rose már-már kidőlve püffölték egymást.
- Aj, ezek sosem hagyják abba... - szólt rosszalló fejcsóválással Robert, majd tekintetén átsuhant a lelkesedés. - Hé, Aura, van egy ötletem! Úgy hallottam, ma rendeznek egy versenyt a Sárkányspirál toronynál. Meg kell mászni, te gondolsz?
Ezen alaposan elgondolkodtam, bár ahogy elnéztem Noelt és Roset, rájuk férne egy kis energialevezetés.
- Nos... miért is ne? - egyeztem bele némi habozással.

Miután beleegyeztem abba, hogy Roberttel tartok az úgynevezett Sárkányspirál toronyhoz, azon nyomban elindultunk, nehogy lekéssünk az eseményről. A fiú állítása szerint a régió legendás pokemonjai annak idején ott tartózkodtak, de persze az egész csupán mendemonda volt. Sem én, sem ő nem tartotta ezt a históriát igaznak. A legendás pokemonok léte is minden bizonnyal tiszta koholmány lehetett. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy csak azért tartom ezt az egészet hamisnak, mert még egy élő legendát sem láttam életem szűk 18 esztendeje során. Nem azért tartottam Roberttel a toronyhoz, mert jó esély volt rá, hogy lássunk legendás pokemont, hanem a kihívásért. Az utat néhány óra alatt tettük meg, mire a torony lábához érkeztünk. Egy teremtett lelket sem láttam ott, úgyhogy kérdően fordultam a fiúhoz.
- És most? Egy trénert sem látok, aki megmászná ezt a kolosszust.
- Mert már javában folyik a verseny... - mondta Robert egy unott sóhajtással. - Ne felejtsd el azt a csekélységet, hogy ez nem hivatalos megmérettetés. Már évek óta megy a trénerek közti verseny, ki tudja megmászni az egész tornyot.
- És már voltak olyanok, akiknek sikerült? - kérdeztem.
- Öhm... igen. - felelte némi habozással. - De akik felértek, azok nyom nélkül eltűntek. Akiknek sikerült, azokat nem látták újra. Nem tudni, mi történhetett velük, nyomuk veszett. - hangja és arckifejezése kifürkészhetetlen lett. Már kezdtem kapizsgálni a dolgot, miért is akart Robert magával hozni erre a helyre.
- Szóval úgy gondolod, hogyha összefogunk, megmászhatjuk a tornyot és akkor megtudhatjuk, mi történhetett a többiekkel?
Egy egyszerű biccentéssel válaszolt, majd lassú léptekkel elindult a torony bejárata felé. Rose - aki még mindig Noelt méregette - hűségesen követte embertársát. A Riolura nézve, biccentettem, majd követtem kettejüket, s az én kis társam zárta a sort. Amint beléptünk a toronyba, valami hűvös érzés fogott el. Annak ellenére, hogy a fáklyák fénye nem hagyta, hogy az egész épületet ellepje a sötétség, még így is alig lehetett látni. Már kezdtem érteni, néhány emberen kívül miért nem sikerült megmászni a Sárkányspirál tornyot. Arról nem is beszélve, hogy az építmény hemzsegett mindenféle vad pokemontól, melyek mellesleg nem voltak túlságosan vendéglátó hangulatukban. A romok között megbújva azonban volt szerencsénk mellőzni ezeket a csípős találkozásokat. Az emeletek megtétele valóságos pokol volt, hiszen mindig óvatosan kellett megtenni még azt a néhány lépcsőfokot is. Noel csak úgy sugározta magából a félelelmét kifejező auráját és abban a helyzetben jobban kívánta a pokelabdát, mint ezt az egész kalandot.
- Mi ez a fura érzés? - kérdezte végül Robert, hosszas csend után. - Erős félelmet érzek, de én nem félek.
- Csak Noel az. - feleltem, mintha ez magától értedődő lenne. - Sokat használja az auráját, hogy érzékeltesse másokkal az érzését.
Rose, a Mienfoo gúnyosan vigyorgott Noelen, amiért tele volt a "gatyája". A Riolu sértődötten fordította el fejét, de akkor valamit meghallhatott. A félelem aurája az idegességébe torkollott, miközben zavarodottan morgott. Gyanakvását Rose is megérezte: ő is ideges morgásba kezdett, mialatt védekező pózt vett fel. Az újabb emeleten egy újabb nehézség állta utunkat. Az árnyak közül egy sötéten kuncogó trénerfiú lépett elő, iskolai unifornist viselve. Meglepően ficsúros megjelenése ellenére igazi rosszfiúnak tűnt és ezt a már-már sátánian gonosz nevetése tette hitelessé. Az oldalán egy kisebb, zöld, két lábon járó, egy fülű kígyószerű pokemon állt.
- Egy Servine. - suttogta fülembe Robert. - Az itteni régió fű kezdőjének, Snivynek az első, átalakult formája.
- Nem hittem volna, hogy összefutok más trénerekkel. - mondta nyájassan a fiú, miközben szünet nélkül kuncogott. - Micsoda szerencse, hogy még kettővel is találkozhatok!
- Te, ennek mi baja? Milyen gyógyszert szed ez a tag? - kérdeztem halkan, mire Robert megvonta vállát.
- Hadd szórakozzak egy keveset az eltévedt Mareepekkel! - kiáltotta végül, majd jelt adott a Servinenek, hogy támadjon. Noel és Rose kikerülték a rémisztően gyors ellenfél rohamát, mire az az előbbi felé fordult. Szőlőostorait bevetve csapott a Mienfoo felé.
- Védelem! - adta ki a parancsot Robert, mire Rose egy védőfalat idézett maga elé, amiről az indák könnyedén lepattantak. - Támadj a zúzással (Pound)!
Úgy tűnt sem Robert, sem Rose nem rettegett a jóval keményebb ellenféltől. A harcos menyét pokemon a zúzás segítségével jókorát ütött a fű kígyón, mire az egy hátrabukfenccel eltávolodott, de hamar visszanyerte egyensúlyát. Servine egyhelyben tipogva várta a fiú parancsát.
- Levél tornádó! - adta ki az utasítást a fiú vigyorogva. A fű kígyó pokemon a fején brékelve, a farkába gyűjtötte minden erejét. A leveleket, ami akörül gyülekeztek, egy tölcsér formájában küldte Rose felé. Ezúttal Robertnek egy pillanatnyi ideje sem volt arra, hogy kiadjon egy utasítást. A levél tornádó hatalmas lökőereje felkapta Roset és a falnak vágta. Mienfoo féleszméletlenül hevert ott, miközben megpróbált felállni. Ezen az ellenséges tréner annyira jól szórakozott, hogy még folytatni akarta a kínzást. Servinere nézett, mire az gonoszul bólintva egy újabb támadásba kezdett. Újra a levél tornádót akarta használni. Nos, ezt már nem hagyhattam.
- Gyors támadás! - rikoltottam, mire Noel feleszmélt abból a döbbenetből, amikor Rosenak baja esett. Olyan gyorsan cikázott a Servinehez, hogy annak nem volt ideje végbehajtani a kivégző támadást. A gyors támadással a Riolu úgy arcon vágta Servinet, hogy az a magasba lett küldve, végül egy jókora eséssel nagyot puffant. A fiú ideges, eszelős nevetése hasított bele az akkor uralkodó csendbe.
- Megfizetsz ezért! Csábítás!
A Servine hamar feltápászkodott és egy látványos attrakció kellős közepén használta ezt a technikát. Noelt megbabonázta a fű kígyó "szépsége", így esze ágában sem volt megtámadnia a pokemont. Hiába kiabáltam neki, nem ocsúdott föl a bűbájból, bárhogyan is próbálkoztam a lelkére hatni. Akkor ott termett Rose. Még Robertet is megdöbbentette az, amit művelt: egy hatalmas sallert adott a Riolunak, melytől a falnak esett, de közben észhez tért a csábítástól. Hálásan néztek egymásra, hiszen egymást mentették meg, bár különböző módon.
- Csináljuk együtt! - javaslottam Robertnek. - Gyors támadás, Noel!
- Jó! - egyezett bele. - Rose, zúzás!
A két pokémon szinkronban támadták meg Servinet. Habár ez kevés volt egy ilyen erős ellenféllel szemben, de a helyszín jól jött: a lökőerőnek hála Servine legurult a lépcsőn, a "gyógyszerezett" trénere pedig aggódva ment utána. Itt volt az alkalom, hogy meglépjünk előle, úgyhogy azt ki is használtuk. A következő emeletet hamar megtaláltuk, de akkor egy kellemes meglepetés ért. A friss, hideg levegő csapott meg, ami csak egyetlen egy dolgot jelentett: megérkeztünk a torony tetejére. És nem is tévedtünk: ki tudja, milyen magasságban voltunk, de a Sárkányspirál torony legtetején álltunk, ahol közelebb lehettünk az égbolthoz, mint valaha.
- Megcsináltuk. - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Noel és Rose örvendve pacsiztak egymással, miközben ott kezdett valami kialakulni köztük... Noel zavarban volt és ezt az aurájáról lehetett érezni. Ezúttal csak nekem fejezte ki zavarodottságát, mivel bennem jobban bízott, mint Robertben, s félt, hogy a fiú kigúnyolja. Mire megszólalhattam volna, egy taps hangjára lettünk figyelmesek.
- Nagyon jó, ilyen ifjak kellenek nekem! - szólt egy hang, majd egy igazán különös alak lépett elénk. A férfi igazán furcsa göncöt viselt, haja pedig fakózöld volt. Vonásairól ítélve nem a legjobb személlyel álltunk szemben. Robert tekintete ismét kifürkészhetetlenné vált, pedig számítani akartam a segítségére, elvégre ő sokkal jobban ismerte az itteni dolgokat.
- Csatlakozzatok hozzánk, erős ifjak! - szólt ismételten olyan csábítóan, hogy már-már szinte bele is mentem volna. Noel aurájára ismét az idegesség borult, amit ezúttal Robertre is kiterjesztett. Nem bírtam azt a tétlenséget, ami ott uralkodott.
- Miért kéne csatlakoznunk "hozzátok"? - fakadtam ki végül. A férfi arca szigorú lett.
- Hogy miért? - kérdezte, majd csettintett. - Mert ha nem... - ekkor egy hatalmas, sötétbarna sárkányszerű pokemon jelent meg mellette: egy Hydreigon. - akkor kénytelen leszek végezni veletek. - és nem is váratott magára. Egy újabb csettintéssel jelt adott a hidra pokemonnak a támadásra. A Hydreigon a hármas támadással (Tri Attack) akkorát robbantott a lábunk elé, hogy a lökőerő Robertet odébb taszította, engem pedig majdnem lelökött a toronyról. Kétségbeesetten kapaszkodtam a torony szélén, miközben megpróbáltam felküzdeni magamat a toronyra. Az alak pedig ott állt felettem, miközben szája gonosz, ördögi mosolyra húzódott. Tehetetlen voltam.

A torony peremén lógva már-már a legrosszabbra gondoltam. A gonosz alak gonoszul mosolygott, miközben sejteni sem sejthettem, mit művel a pokemonja Roberttel, Noellel és Roseal. Hydreigon vadul üvöltött, miközben néhol lehallatszott a csapat egy-egy panaszos nyögése. Szenvedtek, s én nem tudtam mit tenni.
- Rossz ötlet lenne itt és most lelökni a semmibe. Inkább hallgasd szépen, hogyan ölöm meg a barátaidat. - mondta, azzal ellépet onnan. Nyilván úgy gondolta, hogyha én, akkor Robert is visszautasítja a csatlakozást a rejtélyes csapatához. A fiú akkor elég kétkedőnek tűnt akkor, de amint a Hydreigon bántani akart, minden kétsége elpárologhatott. A kétségbeesett harc hangjai lejutottak hozzám: Robert a zúzásra utasította a Mienfooját, ergo nem hagyta annyibana dolgot. Nagyobb robbanás, mely után Rose és Noel - aki szintúgy próbálkozhatott - fájdalmas nyögdécselése volt hallható. Nagy nehézségek árán sikerült annyira felkapaszkodnom, hogy láthassam a reménytelen küzdelmet: a hidra pokemon dühödt sziszegéssel próbálta elrettenteni a két pokemont. Hydreigon egy hiper sugár támadással véget vetett az ellenállásnak. A korábbi harctól Noel és Rose végképp kimerült, a még keményebb ellenfél pedig túlzásnak bizonyult. Hydreigon kurta lábával már-már eltiporni akarta a két pokemont. Kétségbeesetten nyújtóztam feléjük, mint ahogy Robert úgy akarta megvédeni a két elalélt zsebszörnyet, hogy a monstrum lábait odébb akarta tolni. A pokemon gazdája újat csettintett, mire az jókorát taszított a fiún.
- Milyen szánalmas próbálkozás. - mormolta a férfi bosszús kuncogással megfűszerezve. - Vessünk véget ennek a szenvedésnek, jó?
- Nem! - kiáltottam, majd a még magamat is megdöbbentő elszántsággal felhúztam magamat a torony tetejére és odarohantam, hogy segítsek Robertnek és elalélt társainknak. A Hydreigon engem sem kímélt a taszításával. Szóval ezt érezték a pokemonok, mikor fajtársaik ellen harcoltak? Egyáltalán nem irigykedtem a helyzetüket. Az egész testemben égett az a fájdalom, amit az az egyetlen öklelés okozott nekem. Hydreigon bosszúsan sziszegve várta, hogy gazdája megadja neki az engedélyt a kivégző támadásra. Egy biccentés, majd a hidra pokemon egy hiper sugár támadást indított felénk.
- Te toprongy... - morogtam utolsó erőmmel, majd hatalmas fény vakított el. Azt hittem, a hiper sugár miatt volt ez az egész, ám hatalmasat tévedtem. Mire kinyitottam szememet, megdöbbenve láttam, hogy még éltem, ráadásul Robert, Rose és Noel is. Egy puha, fehér háton ültünk, s magasan a torony felett repültünk. A döbbenet futott át az arcomon, mikor rádöbbentem, ki volt a megmentőnk: egy óriási pokemon.
- Ez meg mi? - kérdeztem hitetlenkedve.
- A legendás pokemon, Reshiram, az igazság védelmezője... - felelte ugyanolyan megdöbbenéssel Robert.
A hófehér sárkány nagyot rikoltott a tornyon álló alakra és a Hydreigonra, miközben azúrkék szemeivel bennünket méregetett. Nem hallhattuk, mit ordít a tornyon álló gonosz alak, de hangjából ítéle elég bosszús volt. Hydreigon egy újabb hiper sugár támadásra nyitotta száját. Reshiram a rikoltozása közepette a szemével megegyező színű lángot fújt, mellyel nemcsak ellensúlyozta a hidra zsebszörny támadását, de annak erejét elnyelve ellene fordította. Hydreigon a torony tetejébe csapódva fájdalmasan bömbölt. Reshiram közelebb röppent az építmény tetejéhez.
- Attól még, hogy Reshiram a segítségetekre sietett, nem szabadultok egykönnyen attól, ami majd várni fog rátok! - ripakodta. - Én, Ghestsis, ezt nem hagyom annyiban! - azzal rápattant a sebesült Hydreigonjának a hátára, s mitsem törődve annak fájdalmaival, elviharzott vele az alkonyodó égbolton. Reshiram győzedelmesen üvöltött, majd leszállt velünk a torony tetején. Leszálltunk a sárkány pihe-puha hátáról, s előtte álltunk, az ámulattól megbabonázva. A hosszú sárkánnyak felénk hajolva, alaposan méregetett bennünket. Komoly tekintetéről egy csöppnyi érzelmet nem lehetett leolvasó róla, még a szeméről sem. Hosszúkás orrával körbeszaglászott.
- Köszönjük, hogy a segítségünkre siettél. - szakítottam félbe a kínos csendet. Akkor valamilyen fejfájás hasított a fejemben, de még szemmel láthatólag Robertébe is. A fejemhez kellett kapnom a kezemet.
- Úgy tettem, ahogy a hősöm kívánta. - szólalt meg egy hang a fejemben. Hamar rájöhettem, hogy a legendás pokemon beszélt, méghozzá gondolati beszéddel, telepátiával. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy egy élő legendával találkozhattam és kommunikálhattam.
- És ki a te "hősöd"? - tette fel a kérdést Robert. Reshiram lehunyta szemét, s sokáig csendben maradt. Látszólag egyáltalán nem volt biztos abban, hogy válaszolni akar a fiú kérdésére. A sárkány nyugodt zümmögésbe kezdett. Noel és Rose pontosan akkor tértek magukhoz. Amint meglátták Reshiramot, elismerően hajtottak fejet a legendás lény előtt és köszönetet mondtak a maguk nyelvén.
- Várjunk egy percet - szólaltam meg végül. - akkor mi történhetett a többi trénerrel, akiknek sikerült feljutni a toronyra?
- Magától értetődő. - felelte Robert. - Ghestsis megszerezte őket magának a... személyes céljaiért.
- Ó, akkor ezek szerint mi voltunk az elsők, akik ellenálltak. - vontam le a következtetést, miközben Reshiramra néztem. A fehér sárkány pokemon bólintott egyet. - És most mit teszünk?
- Először is jobb, ha elmegyünk innen, jó messzire. Ghestsis biztos arra számít, hogy eltűnünk Unovából. Hatalmasat fog tévedni: itt fogunk maradni a régióban addig, míg el nem csitulnak a kedélyek.
- Hát nincs más választásunk, az biztos. - egyeztem bele. - Ezek után égre-földre keresni fog... - sóhajtottam.
Reshiram rikoltott egyet, majd fejével a hátára mutatott. Értettük a célzást, tehát felmásztunk rá, mire a fehér sárkány kitártotta hatalmas, tollas szárnyait és a magasba emelkedtünk. A lenyugvó nap felé szárnyaltunk és estig meg nem álltunk. Egy rengeteg szélén tett le bennünket.
- Az igazságra erő nélkül tehetetlenség, de ha megvan ez az erő, az igazság hatalom az elnyomottak javára. - mondta a telepátia használatával, majd végül elordította magát, a magasba röppent és elnyelte az éjjeli égbolt. Elindultam Roberttel, s egy fél órán keresztül nem szóltunk egymáshoz. Egy földi ösvényen jártunk, mely harminc perc múlva két irányba torkollott.
- Azt hiszem, itt az idő, hogy ketté váljunk. Hadd nehezítsük meg a vén szivar dolgát azzal, hogy két gyerek után kelljen rohangálnia. - javasoltam.
- Igen, ez igaz. - bólintott, majd elmosolyodott. - Hát akkor... szia?
- Vigyázz magadra. - kacsintottam. - Arceus vezesse utadat!
- A tiedet is. - mondta, majd elindult a bal oldali ösvényen. Rose kissé habozva indult el és akkor is csak Noelt nézte. A Riolu könnycseppet ejtett, s csak szipogni tudott.
- Ne aggódj, biztos látjuk még őket. Épségben. - nyugtattam meg a harcos pokemont, miközben mi is elindultunk a jobb oldali ösvényen. És nem tévedtem: valóban találkoztunk velük, de ez egy másik történet és elmesélésére más alkalommal kerül sor.