[Játék] Út a Révre I. - A mélység foglyai

Út a Révre I. - A mélység foglyai

Már két napja vagyok Johtoban, otthonomtól, Kantotól távol. Idegen volt minden: a kövek, a fák, az utak, egyszóval minden. Ott álltam, az Ilexnek elkeresztelt erdő kellős közepén, teljesen egyedül. Északi szél fújt, mely talán a legnyugtatóbb volt mind közül. Átadtam magamat a természet lágy ölelésének, lehunytam szememet, s jó nagyot sóhajtottam. Szép, napos idő elé néztünk, de nem volt kánikula. Lassan ősz felé járt: a fákról lassan, komótosan hullottak a levelek, hogy a reggeli harmattól nedves pázsiton találkozzanak. Csendben, szó nélkül, az ég felé emeltem fejemet, és néhol egy-egy lépést tettem előre. Lassan kinyitottam szememet, amint meghallottam a környéken élő pokémonok zsibongását. Hol egy Pidgey röppent át előttem, hol pedig az itteni régióban honos zsebszörnyek kúsztak át az erdőben lévő tisztás másik oldalára. Egy három Furretből álló banda egyike azonban kíváncsian mért fel engem. Ezek szerint sosem látott embert, ezért nézett meg magának, persze tisztes távolságból. Látszólag félt az új, számára idegen dolgoktól, amit természetesen meg tudtam érteni. Leguggoltam, majd a térdeimre támaszkodva, mosolyogva néztem a kis gyűrűs farkú pokémont. Nevét lassan ismételgetve, csodálkozva közelített, bár újabb mozdulatom miatt mintha kissé megrémült volna. Nyugtatóan mosolyogva a féloldalas hátitáskám felé nyúltam, és kivettem belőle néhány kenyérdarabot, végül odadobtam a pokémonnak. Habozva nézett rám, mintha furcsállná a csendes jóindulatomat. Megszaglászta, aztán féktelen lelkesedéssel a mellső mancsába vette a legközelebbi darabot, és gyorsan elrágcsálta. Vidám névismétléssel magához hívta a másik kettőt, hogy osztozzanak a zsákmányon. Hamar befejezték a lakmározást, azután továbbálltak. Tekintetemmel követtem az erdő sűrűjében elillanó kisállatokat. Nem bántam, hogy még vissza se néztek: hadd éljék csak a maguk életét, amíg csak tudják. Vállamra visszavettem a táskámat, és a felkelő nap irányába fordultam. A homlokomra téve kezemet, szememet beárnyékolva folytattam a bámészkodást. Mindaddig, amíg meg nem hallottam valamit: egy távoli, vízhangos könyörgés hangját.
- Segíts... - És legalább négyszer-ötször, ugyanabban a hanglejtésben ismételte. Zavarodottan néztem, hol jobbra, hol balra, de semmit se láttam.
- Hol vagy? Nem látlak. - kérdeztem a hangtól, ám nem kaptam választ. Ahelyett a könyörgését ismételgette. Céltalan futásba kezdtem, majd egy ponton megállva irányt változtattam, és mint egy megtébolyodott, úgy össze-vissza futkostam, miközben a könyörgés egyre csak halkult... és halkult... és halkult, míg végül abba nem hagyta. Magára hagyott, zavarodott gondolataim fogságában. Most mit kéne tennem? A hang semmit sem árult el, csak segítségért könyörgött. Merre menjek? Mit tegyek?

- Jön az ősz, pajti. – szóltam oda Alfa-nak, aki a lehullott levelek egy óriási kupacában ugrált. Látszólag roppant élvezte, de szemmel tartottam, nehogy véletlenül felgyújtsa, aztán lángra kap itt nekem az erdő. Nem voltunk messze otthonról, és azért jöttem ide ki, mert nem volt kedvem anya rikácsolását hallani. Az új, és a legújabb téma most épp az volt, hogy még mindig csak Alfa van nekem, és így nem jutok sehova majd.
- Ne aggódj, majd lesznek többen is. – jegyeztem meg neki, de aligha hatotta meg. Valahol igaza van, de nem olyan egyszerű az, mint ahogy azt ő látja, vagy gondolja. Elmenekülve a gond elől, inkább kijöttem, és leheveredtem egy fa tövében, mikor Alfa megtalálta ezt a levél kupacot, és nem sokat gondolkozott azon, hogy beleveti magát. Leheveredtem egy közeli fa tövébe, és figyeltem a kis Cyndaquil-t, hogy hogy elvan magában.
- Azért, ha lehet, ne gyújtsd fel a leveleket. – intettem óva a problémától, amire csak egy sajátos igenlés volt a válasz. Sose javul meg.
Kicsit elszundíthattam, mert hangokra lettem figyelmes. Tisztában voltam vele, hogy néha megszólalnak, na de azok nem ilyenek. Teljesen más volt a tónusa is, és a magassága is. Ahogy várható volt, rajtam kívül Alfa is felfigyelt a hangra, és lassan, egymás mellett, megindultunk, hogy megtaláljuk a forrását. A kis cyndaquil úgy gondolta, neki elég volt, és felmászott a vállamra, ott utazott tovább és figyelt a távolba.
- A lusta mindened! – szűrtem a fogaim között. Lassan kiérve az erőd egy közeli végében egy lányt láttunk meg, amint zavartan keres valamit. Próbáltam körbe nézni, hátha meglelek valamit, ami nem oda való, és talán azt keresi, de semmi.
- Keresel valamit? – kérdezem meg mindenféle előzetes nélkül.

Vigyorogva vágtam neki a rengetegnek, arcomon a reggeli süti maradványai látszottak még, amit ajándékba kaptunk a pihinap jutalmával együtt. Elég nehéz volt összekaparni az útravalót, de ahogy Mütyür fejlődött mellettem, egyre több csatát nyertünk meg, néha pedig besegítettünk egy öreg házaspárnál a ház körüli munkákban, így lassan, de biztosan összegyűlt a túléléshez való pénz. Nem mintha költöttünk volna szállásra, az erdő megfelelő volt, s én is jobban éreztem magam a levelek között. Most is, egy pillanat alatt otthagytam a kis pokémont, s már másztam is fel a legközelebbi vaskos fatönkre, hogy körülnézzek. A faág tetejére álltam, s nagyot nyújtóztam, miközben Akahi odalent szaglászta az egyik közeli bokrot. Hogy mit kerestünk? Kalandot, Újat, valamit, amit eddig soha nem tapasztaltam. A világ tele volt ilyenekkel, s én mosolyogva vettem két kézbe a hátitáskámat, s cipzároztam ki azt. Benne a barnás színű tojás lapult, amit az odúban találtam nemrég, egy különös élmény után, mely megmutatta a becsületet és a mohóságot egyaránt. A Chansey és a fiú viszont nekem szánta a kincset, s én vidáman fogadtam el, s indultam tovább. Azóta sokszor megnéztem magamnak, fogalmam se volt, mi lapulhat benne, de egyelőre úgy voltam vele, majd kikel, amikor kikel, én nem fogom siettetni. Ráérünk.

Ásítottam egy nagyot, s lemásztam a fáról, megsimogatva a Cyndaquilt, aki élénken rohant hozzám, s ugrott az ölembe, majdnem kiejtve onnan a tojást. Korholhattam volna érte, mégse tettem, nem akartam elvenni a kis poké kedvét, olyan lelkesen várta már az új jövevény érkezését.
- Erre még várni kell – mondtam ki gondolataim, s tettem is el a tárgyat. Folytattuk utunkat, s én nem foglalkoztam vele, hogy az erdő egyre sűrűbb és sűrűbb lesz körülöttünk. Akahi előrerohant, mint általában, ám egyszerre csak hallottam, ahogy nevét ismételgetve jött vissza, a lábamat fogdosva, majd löködve, hogy siessek, menjek utána gyorsan. Elmosolyodtam, s teljesítettem a kívánságát, ám amikor hangokat hallottam, megálltam. Már rég nem voltunk az ösvényen, így nem láthattak, s midőn Cyndaquil belevetette magát a bokrokba, én észrevétlenül és nagyon halkan másztam fel a közeli tölgyre. Ott aztán leheveredtem az egyik ágon, ahonnan remek kilátás nyílt a történésekre. Egy lány volt ott, aki nagyon kereshetett valamit, és… Kevin? Már értettem, Mütyür miért volt olyan izgatott. Elmosolyodtam, s fentről néztem végig, ahogy pokémonom hátulról veti rá magát a fiúra, s ugrándozva üdvözli az ismerősöket.

Ahogy ott álltam, gondolataimba belegabalyodva, egyre kényelmetlenül éreztem magamat. Egyszerűen nem értettem ezt az egész helyzetet. Régen, a mama azt mondta, ne higgyek a kísértetekben. Tán' kísértetet hallottam volna, vagy csak hallucináltam az egészet? Bárhogy is, addig nem nyugodhatok, míg ki nem derítem, mi történt. Vagy csak azért éreztem azt a fajta kellemetlenséget, mert nem voltam egyedül? Bevallom, kissé megleptek a váratlan látogatók, és persze a kérdés is, amit a férfi tett fel nekem. Ott álltam, csendben, a korábbitól letaglózva. A váratlan kíváncsiskodás gyanús volt számomra: kicsoda, hogy rögtön ilyeneket kérdez tőlem? Mi viszi rá a kíváncsiskodásra? Hiszen nem is ismer... Vagy csupán udvariasságból tenné? Nem tudtam, mire vélni ezt a fajta hozzáállást, de látszólag az idegent nem is zavartatta magát. Mostanra egész biztosan furcsának vagy ha nem is annak, akkor szokatlannak gondolhat. Úgy tettem, mintha nem hallottam a kérdést, s kérdően néztem rá, szempillámat megbillegtetve. Nem szerettem volna másokat belekeverni az én magánjellegű problémáimba. Egyrészt nem ismertem az alakot, másrészt pedig - ebből adódóan - milyen haszon származna abból, ha belerángatnám abba, ami nem is rá tartozik? Igaz, ezt nem tehetem szóvá az illetékes előtt. Nem tehetek mást: ignorálnom kell. Viszont a kis társát érdekes kis szerzetnek találtam, és kissé meglepett, ahogy egy hozzá hasonló lényecske a férfiúra veti magát. Hátrakulcsolt kézzel, ide-oda dőlve vártam, mi fog történni. Nem hiszem, hogy a másik szerzemény az idegené lenne, bár könnyen meglehet. Egy szót se szóltam, csupán néztem őket. Ha nem is bízok az idegenekben, ám kíváncsivá tesz, hogyan állnak a pokémonokhoz. Még egy apró lélegzetvétel is sok mindent befolyásolhat, legalábbis így szól az a bizonyos elmélet, a világ egyensúlyáról. Türelmesen vártam, álltam, hogyan fogadja a zsebszörny lelkes, baráti közelítését. A picurka mosolyt csalt az arcomra, aztán ismét gondolkodóba estem. Többször megfordult a fejemben, hogy akár nekem is lehetne társam, de valami mégis visszatartott. Csak az Arcanine kiváltott agressziója miatt volt ez, vagy más miatt is? Egyetlen ember tudhatta a választ, mégpedig én. Úgy kerestem, akár egy Growlithe az elveszett csontját, de nem találtam. Még nem. Talán a sors akarta, hogy most összefussak ezzel a fiatalemberrel. Talán azt akarta, hogy alaposabban átgondoljam, mit is szeretnék kezdeni az életemmel. Ebben a helyzetben inkább háttérbe szorítottam magamat, ám közben az utóbbi kísérteties hang sem tudott kimenni a fejemből. És nagyon úgy tűnt, a segélykérő sem akarta feladni a dolgot. Vagy csak úgy hittem, mert ezúttal egy éles füttyentés hangját hallottam meg, ami már-már az erdő másik oldaláról jött. Legalábbis úgy hangzott, az akusztika miatt. Kérdően néztem a hang iránya felé, aztán a férfira is, hátha ő is hallotta. Vagyis szinte egészen biztos voltam benne, hogy így volt. Minden esetre, minden további szó nélkül a hang irányába vetettem magamat, és vissza se néztem. Áthatoltam az erdő sűrűbb részén, közben figyeltem. Szemfülesnek kellett lennem, mert nemigen akartam rátaposni egy pokémonra, hogy aztán kiváltsam annak jogos agresszióját. Pont, mint néhány éve. Nemigen akartam visszagondolni a sebre, de ami megtörtént, az megtörtént. Elmúlt. És ahogyan arra a fájdalmas momentumokra gondoltam, újabb kis tisztás terült a szemem elé, de az akkora volt, mint az a feneketlen lyuk, amit annak közepén pillantottam meg. Aranysárgás fények, a levegőben foszforeszkáltak, és különös, szinte földöntúli hangot hallattak magukkal. A lyukba néztem, persze a magam óvatosságával. Ez sem volt elég: újabb füttyentés, és mintha valami láthatatlan akarat lökött meg volna hátulról, úgy kezdtem el zuhanni, némán, magatehetetlenül a sötétségbe, miközben a hangot egyre hangosabban hallhattam.

Szimat-szimat, igen, érzem, tudom hogy itt van, ő is és a társa is, ismerős szagok, nem is lehet más, ez az a fiú a partról, igen, akivel már találkoztunk párszor. Kedvesek és vicces illatuk van, más mint Sophienak, Sophieét jobban szeretem, de ő mindig ott van, és én is ott vagyok, de ezek, ezek nincsenek, de nem ám! Most megvagy, elkaptalak, felugrottam rád, bizony, nem eresztelek el, hehe, nevess csak, de ne csikizz, mert ha tüsszentek abból te jól nem fogsz kijönni, de nem ám, az az árus se jött jól ki belőle, aki aranyoskámnak nevezett a múltkor. Biztosan azóta is takarítja a kormot, amit hagytam, Sophie mondta, hogy ne vegyen az ölébe és ne cirógasson, kellett neki ellentmondania, butus néni. Áh, idegen. Méghozzá itt, csak pár méterre tőlem, oda kell mennem, muszáj, bocsi Kevin, de más dolgom van, hopp, a fejed mégiscsak jó ugrófelület volt, de szia, Cyndaquil vagyok a hegyekből, egyedül vagy, odamegyek hozzád, jó? Érdekes illatod van, de a szememet nem nyitom ki, naa ne menj el, oda akarok dörgölőzni hozzád, és… hű mit hallottam? Hangot? És már szaladok is utána, hehe, gyere Sophie, ne maradj le, nincs messze, füttyszó volt, éles, én hallottam, nem láttam de hallottam, ó, utánam jössz? Megállok, nem, mégsem, valaki majdnem elesett bennem, lehet nem kéne előtte megállnom. Jól vagy? Mi a neved? Kedvesnek tűnsz, követlek, jó? Van nekem egy barátom, egy lány, ő is velünk fog jönni, csak várjuk meg, nem, nem a fiú, ő lemaradt és ottmaradt, biztos nem szeret minket, pedig sok érdekesség rejtőzik az erdőben, és én majd világítok neked, ha eltévednél. Hová tűntél, apró talpam az imént még a tisztáson loholt, hűű, új, Sophie gyere, Új, valami fényes ami még nekem is dereng, gyere már, ugrándozok de te olyan lassú vagy, minek elrejtőzni, kedves lány, érzem rajta, hogy az. Utána ugrok, jó? Miért rémülsz meg, miért kiáltod a nevem, tudom én, hogyan hívnak, bár igaz, a lány nem tudja, talán azért kiáltottál, mert messze voltál, igen, biztosan azért, gyere velem, hé, de ne szoríts magadhoz, egyedül akarok menni! Ó, utána ugrottál, de védeni akarsz, tudod hova megyünk, mert én nem látok ki az öledből, naa, engedj el, én is itt vagyok, hé, hallod te is a hangot, vagy az emberek azt nem is hallják? ... Hová megyünk most?

Sötétség. Mindenütt. Nem is tudom, mikor volt már, hogy ennyire közel voltam hozzá. De, igen, emlékszek. Amikor megsebesültem - amikor életem legnagyobb hibáját követtem el. Nem hibáztattam az anya Arcaninet, hiszen csak a kölykeit védelmezte. Én tehettem róla. Hibát követtem el. És amikor elkövettem, minden elsötétült. Fájdalmat éreztem, mert égett a hátam. Azt hittem, meghalok, pedig csupán az utam lett kikövezve - akkor, abban a percben, mikor a sárkánytorkú kutya megégetett. Minden olyan zavaros volt, mert ez a sötétség másnak tűnt. Semmi sem fájt, csak lebegtem. Lebegtem, miközben zuhantam. Mégsem éreztem, hogy megyek. Mintha párnákon feküdtem volna. Ennek ellenére féltem. Rettegtem. A fájdalomtól, amit akkor éreztem. Azt gondoltam, hogy ugyanúgy járok, pedig semmit se csináltam. Vagy már az hiba volt, hogy hagytam magamat a feneketlen gödörhöz vezettetni? Pedig nem csináltam semmi olyat, amivel bárkit is megharagíthattam volna. Kétségek gyötörtek: vajon jól tettem, hogy követtem a hangot? Könnyen meglehet, de az is, hogy nem. És ha az utóbbi az esedékesebb? Nem tudom. Semmit se tudok. De azt igen, hogy legbelül dühös voltam. Dühös, mert félre vezettek. És ahogyan ezt gondoltam, a fütty ismét felhangzott, azután az előbbi hang dalra fakadt:

The rain falls ceaselessly
On the frozen-over earth
My heart is torn to pieces
On this cape

You shared with me
A little of the strength of the sea
And the wideness of the sky...

Szép hangja volt, bárki is legyen. De az előbb úgy tűnt, mintha segítségért esedezne. Akárhogy is, ez a dallam megnyugtatott. Melódiába sűrített nyugodtság. Elmosolyodtam - igen, így már jobban éreztem magamat. Habár az sem hagyott túlságosan nyugodni, mi is lett a férfi és a két kicsike sorsa. Reméltem, nem követnek, nem esnek ugyanabba a csapdába, mint jómagam. Csapda? Biztosan ez a megfelelő jelző? A dallam még a józan ítélőképességemtől is megfosztott volna? Tudni akartam, mi fog történni. Velem. Miért kell sötétségben lennem? És ahogyan elegem lett az örök éj birodalmából, úgy a szememet elvakító fény töltötte el. Azon kaptam magamat, hogy a földön fekszek. Virágok között, a szabad ég alatt. A közelben víz zubogott. Semmi mást nem hallottam, ezeken kívül. Hasamon feküdve mást se láttam, csak virágokat - az összes fajtából. Felültem, és a távolba néztem. Nem tudom, miért, de a hely egy spirituális erőt sugárzott magából. Az ég, a föld, és a mélybe száguldó víz. Minden. A Hold meg ellentmondást nem tűrően, határozottan ragyogott, a sarki fényektől és csillagoktól gazdag égbolton. Csak tudnám, hová pottyantam...

[Játék] Út a Révre I. - A mélység foglyai 0jsgn3z6edfjqpk9qvlf

Csak zuhantam és zuhantam, már-már azt képzelve, voltaképpen mégsem zuhanok, inkább lebegek. Körülnéztem, de nem láttam semmit, ám engem nem gyötörtek kétségek, átadtam magam a mélységnek, az ismeretlennek, mi maga felé húzott. Nem bántam meg egy percre sem, hogy a lány után ugrottam. Mosolyogtam. Hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani, a dallam megnyugtatott, egy távoli világot közvetített felém, a gondtalan gyermekkort, a nyugalmat és egyfajta elválaszthatatlan folyamot, az idő folyamát. Becsuktam a szemem, sóhajtva engedtem, dőltem hátra, és visszaidéztem a múltat, amikor egy szál pólóban és vászonnadrágban szaladtam a poros úton, öregekkel és fiatalokkal körülvéve. A családdal, mit nem igazán tekintettem annak. Mosolyom azonban nem szűnt meg, ők elmentek, de amit rámhagytak, különlegesebb volt mindennél, amit addig tapasztaltam. Egy lány voltam csupán, ám az öreg nevet adott nekem, úgy mondta ki, mintha már a kezdetektől fogva tudta volna. Mintha… sosem tartoztam volna közéjük.

Akaratlanul is erősítettem a szorításon, Cyn elégedetlenül mocorgott az ölemben. Engedtem, hadd kukucskáljon kifelé, érdeklődve szimatolt, s én védtem őt. Végül kinyitottam a szemeim, tekintetem a pokémont kereste, vigyáztam rá, pedig nem kellett volna. A feketeség halványodni látszott, a dallam is hangosabbá vált, és azon vettem észre magam, hogy abbamaradt, vége lett az utazásnak. Száraz talajt éreztem magam körül, szilárdat, mely nem hasonlított az előző benyomásaimra. Megérkeztünk. Hogy hová, azt érdeklődve figyeltem, már nem az erdőben voltunk, többé már nem. Nem számított, semmi sem számított, amíg Mütyür ott volt velem. Nem volt hová mennem, így nem bántam, akárhová is vezessen utam, csupán a lányt néztem, amint, tőlünk nem messze magához tér. Magamhoz öleltem Akahit, akit meglepett a hirtelen változás, ám sokáig nem maradt velem, már az idegen felé trappolt, nyomában virágszirmok szálltak az égen. Nem mozdultam, fekete hajam arcomba fújta a szél, s élveztem minden percét. Behunytam szemeim, s átadtam magam az érzésnek, a friss levegőnek,az Újnak, mit annyira kerestem.

Örültem. Örültem, mert látszólag rokonlélekre akadtam. A lány nem törte meg a csendet, és ez jó volt. A virágos mezők, a mélységbe zubogó habok, és a különös moraj felettébb nyugodttá tett volna, ha nem aggasztana valami. A Hold fennragyogott, a színjátszó égbolton, ám azt egy kevésbé sűrű, fekete felhőzet takarta el. A fekete mindig rosszat jelentene? Vajon miért éreztem azt? Talán azért, mert a vidám, tarka színek között egy gyászos árnyalatot véltem felfedezni. Ahányszor a feketére gondolok, mindig a szomorúsággal, a bánattal, a gyásszal asszociálom, és szerintem más is ezt tenné. Legalábbis szerintem. Bágyadtan, a gyönyörűségtől elragadtan álltam, a virágos mező közepén. Mindenféle virág volt ott, a kankalintól kezdve a petúniáig. Minden. Normális esetekben többnyire leszakítottam volna egyet, hogy megszagoljam, ám azzal elvenném azt, amitől ez a hely annyira gyönyörű: a teljességét. A hiánytalanságát. És csupán később tettem fel a kérdést, mert azzal együtt érkezett meg az a felismerés is:
- Hol vagyunk?
Nem vártam választ. De akkor miért tettem fel? A világ annyira rejtélyes hely, és korom ellenére igen keveset tudtam róla. Az Ilex erdővel ellentétben eme hely teljesen üres volt. Embertől és pokémontól mentes... egészen mostanáig. Vagy csak így hittem? Végül is lényegtelen. Végre olyan helyre kerültem, ami a saját természetemmel asszociált. Azaz, hogy többé-kevésbé. Miközben ott álltam, a lány társaságában, körbesétáltam azt a kis szigetet, amin álltunk. Egy virágos sziget. A többi földrész vagy magasabban, vagy pedig alacsonyabban lebegtek, de úgy tűnt, megközelíthető távolságban voltak. Úgy éreztem, képes lennék egyik lebegő szigetdarabról a másikra vetődni, mégis... valami nem hagyott nyugodni. Nem csak a Holdat takaró fekete füstfelhő, de az az acsargó morgás is, ami valahonnan mélyről jött. Egy vonyítás, és a szigetünket sűrű ködszerű füst lepte el. Önkénytelenül köhögtem, holott egészen tűrhető volt a levegő. Egy Houndour. A sziluett alapján nem lehetett más, bár amikor előlépett, még a gyomrom is görcsbe rándult. Nem volt átlagos Houndour, valami nem stimmelt vele. Nem csak az írisze, de az egész szeme fekete volt. Ijesztő látvány, baljóslatú előjelekkel.
- Ne érjetek hozzá! Csak pokémonnal érintkezhet, különben megfertőződtök! - Az aggodalmas felszólítás, a hang részéről talán még jobban megijesztett, mint a kutya közvetlen támadása. Nem a lány karján fekvő jószágot nézte ki célpontul, hanem engem. De miért? Mindössze rám vetette magát, de nem harapott meg, ám reflexből kinyújtottam karomat, hogy megvédhessem magamat. Hátsó mancsával a karomról elvetette magát, és kettőnk közé ugrott. A támadás nyitja csupán később derült fényre. Iszonyatos nehézséget éreztem a karomba, amely talán jobban fájt, mintha megégetett volna. Fejemet megrázva néztem, mit fog tenni az ördögi bestia a lánnyal és kis társával. Reménykedtem benne, hogy meg tudják védeni magukat.

Ásítottam és inkább hátradőltem, az arcomat csiklandozó virágok nyugodtsággal töltöttek el, és ezen az se változtatott, hogy látszólag egy teljesen más helyen voltunk. Szép volt, jó volt, csöndes volt, több pedig nem kellett nekem. Nem nagyon foglalkoztatott egyelőre, kis pokémonom vajon mit tervez, a huncut mindig talált rá módot, hogy tudtomra adja, ő is itt van. Vártam a vetődést, esetleg egy arcomba köhögött füstfüggönyt, bármit… azonban semmi sem történt. Fél szememet kinyitottam, többre most nem tellett, és hunyorítva konstatáltam, hogy Cny el van foglalva az idegen lánnyal. Mosolyogtam, kedvesnek hatott, és nem volt nála pokémon, utóbbit furcsállottam talán, de sokáig nem rágódtam rajta.
Kérdezett, majd felállt, és miközben elkezdett sétálni, azon kaptam magam, hogy őt figyelem. Nem ijedt meg, ahogy a többiek tették volna, odakint, ez pedig mindenképpen figyelemfelkeltő volt. Végül aztán én is felálltam, nyújtóztam egyet, majd kezeimet a hátam mögé kulcsolva szökdécseltem oda hozzá. Konkrét tervem nem volt, minek is? Ilyen fölösleges gondolatokkal nem rontottam el a hely varázsát, szótlanul kellett itt magunkba inni a szépet, minden következetesség nélkül.
- Szia, Sophie vagyok, ő meg itt Akahi – hajoltam le és kaptam föl Mütyürt, aki időközben már vagy hatszor elszáguldott mellettünk, nyomában fűszálak szálltak az ég felé. Nevettem, mókás volt, ahogyan ki akarta tépni magát a kezeim közül, el is engedtem, hadd élvezze a szabadságot. Csak azt sajnáltam, hogy sehol a környéken nem volt egy vaskos fa, aminek felmászhattam volna az ágaira. Valamennyire zavart a nyitottsága e helynek, de nem sokáig, hiszen a füstfelhő árnyékként takart be minket. Érdeklődve néztem az irányába, majd a lányra, vajon ő mit szól hozzá? – Jé, egy pokémon – kaptam oda a fejem – Akahi, gyere csak! Nézd, milyen fajta lehet? – nem ismertem túlzottan, valamennyire hasonlított az ottani Growlitheokhoz, így most először, összeráncolt szemöldökkel figyeltem közeledését. Reakciómat meglátva Quil elém állt, nem hiszem, hogy látott volna még engem aggódni, morgásszerű hangot hallatott, én pedig reméltem, hogy nem jön közelebb. A hang, amit hallottunk, biztosan segíteni akart. Nyeltem egyet, bizony gondban voltunk, hozzáért a lányhoz, ez pedig semmi jót nem jelentett – Hagyd őt békén, mi nem akartunk rosszat! – határozott kiáltásom megtörte a csendet, ám a kutyaszerű nem hallgatott rám – Cyn, Füstfüggönyt neki! – és ahogyan pokémonom mozdult, én már bele is vetettem magam a füstfelhőbe, a lány felé igyekeztem, és leguggoltam hozzá, hogy megnézzem, lett-e valami baja. Eközben Akahinak nem kellett elmondani a taktikát, tudta azt ő magától is. Ő tudott tájékozódni, a látása nélkül is. Ökleléssel indított, bár én sem láttam, mi történik, mi már kint voltunk rég a füstből, amíg a pokémonok benne hadakoztak.

» [Élmény] Új játék indítása!
» [Játék] A nagy légszabadítás!
» (JÁTÉK) Anita és Alice
» [Játék] Ismerkedés a csillagos ég alatt..
» [Játék]Bogárfogás után - Yamadachi & Ivy