[Event] Nemesis - A fekete nap gyermeke

-Úgy se kapsz el! Úgy se kapsz el!- Mondtam kacarászva, miközben néha hátratekintetem a mögöttem recsegve és suhogva mozgolódó bokrokra, amiknek így is érdekes hangjai lihegéssel keveredtek azon hosszú, hegyoldalon fekvő, néhol fákkal tarkított, általam kiötlött útszakaszon, amit nyomomban lihegő barátommal együtt jártunk már egy ideje. Furcsa volt számomra, ez a heves kalandvágy, ami már akkor bennem tombolt, mintha az égiek is kalandosnak tervezték volna ezt a napot. Persze ez ellen semmi ellenvetésem nincs, csak hát mások néznek flúgosnak, ha kalandvágyra hivatkozva, valami veszélyesbe kezdek mindenféle felkészültség nélkül.
Miközben szorgalmasan agyaltam ezen szövevényes gondolatmeneten, már-már filozófiai magasságokba törve, megfeledkezem a bokrok között caplató kis cimborámról, aki kapott a fennemlített, filozófiailag mélyenszántó pillanatomon, és amikor már szavakba öntöttem volna a gondolatmenetem eredményét, a semmiből ismét bokrok zörgése hallatszott, amiket a hátamra nyomuló apró lábak, pontosabban mancsok nagy erejű lökése követett, aminek következtében nagyot estem, egyenesen előre, az avaros talajra, de szerencsémre nem volt semmi a talajon amiben megüthettem volna magam, vagy okos fejemet, sőt, inkább puhán landoltam, hála természetanyácska évek során gondosan előkészített erdei talajának, ami más, kifejezetten hasznos tulajdonságokkal is bír, de ez egy másik mese. A lényeg az, hogy pajkos cimborám lihegve ott ölt az oldalamon, a talajon vízszintesen kényszerpihenőjét tartó szerény személyem mellett, miközben a hátamon nyugvó csomagba próbált bebocsájtást kiharcolni fejének, hogy ételhez jusson. 
-Ejnye, most elkaptál, de legközelebb elég lesz ha szólsz vagy valami, ha esetleg tápos leszel haver.- Beszéltem barátomhoz, majd feltérdeltem a földről, és megvakartam narancssárga alapon fekete csíkos bundáját, amitől azonnal eldobta magát, és elkezdte élvezni a törődés eme formáját. Miután befejeztem kis pajtim felvidítását, felálltam, majd ledobtam a hátamról a málhát, és elkezdtem benne kotorászni, majd elővettem két fém ételes dobozt, majd felbontottam azokat, és az egyiket Haramia elé toltam, aki amint meglátta az eledellel teli dobozt, csillogó szemekkel állt fel a földről, és kezdett neki az ebédje majszolásának, bár én kevésbé voltam ilyen izgatott, amikor megláttam mi is van az én tálkámban. Felhúzott szemöldökkel nyúltam bele a tálba, kiemelve a benne lévő vörösesbarna falatkát, majd jól szemügyre vettem azt, majd hangosan elkezdtem gondolkodni.
-Ha a pokemoneledeles tál nálam van, akkor nálad csak az én babfőzelékem lehet igaz?- Bár a válasz egyértelmű, mivel gondolatmenetemet Haramia részéről Hangos cuppogó, nyammogó hangok támasztják alá gondolatmenetemet, amitől kicsit meghasadt a szívem, mivel direkt magam számára raktam el ezt a finomságot, de most már nem lehet mit tenni, és mindennek tetejében még éhes is voltam, tekintetem a tálban lévő eledelre fordult, elindítva egy gondolatot, ami arra ösztökét, hogy a kezemben lévő falatkán kísérletezzek. A kezem, amiben addig a fennemlített falatkát fogtam, lassan haladt a szám felé, végül behelyezte a számba a falatot, én pedig elkezdtem rágcsálni, és meglepetésemre elég finom volt, annak ellenére hogy sokan óvva intettek tőle.
-Hmm. Ez nem is rossz. Egész tűrhető az íze.- Mondtam vidáman, majd belemarkoltam, és a tálkában maradt maradékot pedig eltettem, és elkezdtem a felmarkolt alkalmi ebédet elfogyasztani Haramia társaságában, aki pár perces főzelék ellen vívott csatájában kudarcot vallott, és úgy dőlt el mit egy zsák krumpli, ezzel diszkréten jelezve, hogy jóllakott, meghagyva az eredeti ebédemnek körülbelül a felét.
-Ejnye! Neked aztán van étvágyad!- Mondtam, miközben az utolsó falatot eszegettem, és a megmaradt ételt raktam el Haramia orra elől, megóvva őt egy esetleges gyomorrontástól. Miután összeszedtem azt a kevés holmit, amit kipakoltam, továbbindultam, a gyomomban bandukoló cimborámmal, aki unottan, teli hassal követett engem, az egyre furcsább aromájúvá váló hegyi levegőben. Végül leesett a tantusz hogy mi is okozza ezt a fertelmes bűzt, és ennek fennhangon adtam szót.
-Ez meg mire volt jó! Tisztára büdös van!- Kiabáltam befogott orral, megjegyezve egy életre a tanulságot, miszerint Haramia és a bab egy gyilkos kombináció a légkörre nézve, bár miután hangos sziklarecsegés és kövek pattogására lettem figyelmes, az egész másodlagossá vált. Már épp el készültem ugrani, de a sziklacsörömpölés abbamaradt. Értetlenül körbenéztem, de a sziklák sehol sem voltak, sőt helyette egy alaposan lestrapált, félszemű alak állt velem szemben, az oldalán egy nagyra nőtt Growlithe-tal, miközben talán valami vicceset láthatott, de mosolya jellegéből talán rossz meglátás lehet, és valami ezer éves szenvedésről beszélt, amit nem tudtam hova tenni.
-Az nem hosszú idő egy kicsit?- Kérdeztem, reménykedve valami válaszban, de ehelyett úgy eltűnt, pontosabban az emberi alak tűnt el a nagyra nőtt Growlithe-tal egyetemben, és porfelhő formájában elindult, persze mivel volt felé még egy pár kérdésem, az alak nyomába szegődtem, én nem kis meglepetésemre egy városba vezetett, ahol ment a mulatozás magas fokon, mondhatni igazi ünnepi forgatag volt, de ez nem akadályozhatott a csóka felkutatásában, mivel Growlithe könnyedén megtalálja.

Már napok óta töprengem azon, hogy mit kéne kezdeni ezzel. Anya mesélt egy eseményről, amit Michina városában rendeznek minden évben. Ez a Sinnoh régióban van, ami nem épp a szomszéd, de azt mondta jó móka lesz. Egy erdei tisztáson feküdtem éppen, Alfa pedig valamivel odébb héderezett a hátán fekve.
- Ne nagyon ereszd el magad, még a végén lángot fogsz és felgyújtasz itt mindent. – szóltam oda a cyndaquil-nek, aki csak halk morgással válaszolt. Ez a napos idő tökéletesen megfelelt arra, hogy feltöltődjön. Egy félig teli kulacsot kaptam elő felülésem közben, azzal a céllal, hogy kortyolok belőle.
- Készülj, mert hamarosan indulunk. – egy hangosabb morgás, és Alfa fordult egyet, jelezve, hogy semmi kedve útra kelni. Összepakoltam, és a hátizsákom átdobtam a vállamon.
- Na akkor induló! – szóltam Alfa-nak, de nem reagált, így egyedül döntöttem, és felkaptam. A legközelebbi vonat állomáson szálltam fel a Michina-ba tartó járatra. A baj csak az volt, hogy nem közvetlen a városban tesz le, hanem a várostól kicsit odébb, de annyi baj legyen.
Amint a vonat megállt, felkaptam a félálomban horkoló Alfa-t, és megindultunk a város felé. Az állomásról kilépve, egy dombra kellett felmászni, de innen már látható volt Michina. Első gondolatom, hogy gyönyörű, attól függetlenül, hogy a régi időket próbálták tükrözni vele. A hangulat már felfelé menetelt folyamatosan, ami jó volt.
- Ma bulizunk! – ráztam fel Alfa-t, hogy ő is vessen egy pillantást a városra, ám erre az volt a reakciója, hogy megharapott és sikerült kiszabadulnia a kezemből.
- Te átokfajzat! – néztem rá mérgesen, de végül nem folytattam ezt a vitát, mert ennyi erővel magammal is vitázhatnék. Intettem a pokémonnak, hogy jöjjön, és elindultam lefelé a leejtőn. Alig tettem pár lépést, amikor valami akkorát villant, hogy hiába csuktam be a szemem, a szemhéjamon keresztül égette ki a retinámat, és ennek tetejébe éreztem, hogy még a szemem is kifolyik. Amint a fény elült, próbáltam javítani a látásomon, dörzsölgettem a szemem, és rájöttem, hogy csak a könnyem folyt ki. Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Nagyokat pislogtam, mire végre elértem azt a határt, hogy valamelyest legalább egy homályos képet látok, aztán szépen lassan tisztulni és élesedni kezdett a kép. Amikor végre visszanyertem a látásom és megpillantottam az előttem álló kislányt, aki csak úgy hopp, ott termett, hátra hőköltem, és majdnem elestem a láb alatt tartózkodó Alfa-ban. A kislány virágcsokrot tartott a kezében, és nem ért feljebb a derekamnál. Szemeiből szomorúság tükröződött. Megigazgatta a haját, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. A viselete alapján semmi köze a régi korokhoz, ez viszont tényleg szomorú így. Egy csalfa mosoly, mely azonnal szerte is foszlott, és szemeiből könnyek csordultak ki.
- Ne, ne, csak ne sírj. Mi a baj? – kérdeztem, és leguggoltam, hogy a fejünk egy magasságban legyen.
- Nagyon fáradtak vagyunk... – mondta szomorúan, és közben szipogott. - Hagyjatok egy kicsit pihenni... – tette hozzá, majd egy fényjelenséggé válva megindult a város felé.
- Hé, várj már! De hát én nem is csináltam semmit! Kislány! Hahó! – ekkor eszembe jutott valami, de volt egy olyan érzésem, hogy nem fog beválni.
- „Állj meg kislány, és mondom a választ, csak adj időt nekem...” – kezdtem bele, mire Alfa felmordult, és láttam, hogy rövid mellső lábaival a fejét fogja, miközben ingatja azt.
- Mi van?! Te nem láttad? – nézek rá, de nem válaszol sehogysem, inkább hallgat, mint a sír.
- Hát jó, ha nem hát nem. – ő akarta. Ismét felkaptam, de megpróbáltam úgy, hogy ne tudjon megharapni, mint az előbb, és megindultam a fény jelenség után.
- Hahó, várj meg! – kiáltottam utána.

Az izzó, szinte elviselhetetlen napsütés elől a kedvenc búvóhelyemre menekültem, az fák, a bokrok labirintusába, egy erdőbe. Ilyen időben eléggé megszomjazik az ember és társa, a fülemet megcsapja egy az erdőt átszelő kis folyó.

- Gyere Forrest frissítsük fel magunkat!

Gyors léptekben közeledtünk a hang forrása felé, már csak egy bokrot kellet volna átugranom, amikor hirtelen megakadt a lábam az egyik fa gyökerében , így a hihetetlen ugrásom helyett egy nagyot huppantam a földre, bever minden olyan testrészemet amit be lehet. És abban a pillanatban megláttam, talán életem egyik legszebb látványát:
A csodaszép kristálytiszta folyó felett a víz és a közeli fák levelei kavarodásában egy női alak jelent meg előttem, fényes aurába burkolózva. Haját a szél, mint a fák lombjait borzolta, a bőre, mint a  gyémánt, olyan tiszta volt. Zöld ponchót hordott, alatt egy fekete ujjatlan ruhaneműt hordott. Egy kicsit papnőre emlékeztető stílusa volt.
A fejem kongásától és a a folyó csobogásából nem sikerült kivennem mit akart mondani ,de egy  mondatfoszlányt sikerül kiragadnom :

-Nem sokára... Nem sokára..- suttogta, majd egy kisebb szélviharban tovatűnt, mint egy szellem.

-Te,te ,te is láttad?!- fordultam oda kicsi  Pokemonomhoz megnyugvásért, hogy nem bolondultam meg.
-Tree! -rázta meg határozottan a fejét.

Akkor két azaz, három lehetőség maradt, de harmadik nem igazán tetszene. Tehát vagy a melegtől hallucinálok, a második  az,hogy amikor elestem bevertem a fejem és a sérülés miatt látok szellemeket, és a harmadik, hogy megbolondultam.

Kicsit zaklatott állapotban négykézláb odamásztam a folyóhoz.Megmostam az arcomat, és megtöltöttem a kulacsomat, közben Treecko lubickolt a folyóban. 
Miközben minden dolgot amibe csak lehet vizet lehet tölteni magamhoz ragadtam újabb hangokra lettem figyelmes, ha ez még egy látomás lesz akkor én visszafordulok, gondoltam magamban.
De mivel kíváncsi természet voltam hajtott a vérem ,így elindultam újabban a hang forrása felé.
Amikor eszembe jutott,hogy az ide felé vezető úton, a szél elém sodort egy szóró lapot, amin egy fesztiválról volt szó valamilyen városban.
Az erdőből kiérve megpillantottam Michina városát. A város gyönyörű színekben pompázott és hangos üdvrivalgások, trombita szó és boldog hangok áramlottak ki.
De az izgatottság nem tudta elnyomni, az előbb látott szellemképet. Mintha erre indult volna, mielőtt tovaszállt. És mit akart közölni velem? És miért csak én láttam? Talán tényleg csak beképzeltem?
Túl sok kérdés kavargott a kótyagos fejemben, de úgy gondoltam 1-2 választ megtalálok az ünneplő tömeg között, így nyakamban a barátommal elindultam kideríteni a titkot.

- Elkaplak!
Kiabálom egy vad pokémonnak, aki épp az ebédem egyik részét lopta el. Ted először nem igazán foglalkozott a társával, de amikor én futásnak eredtem, hogy elkapjam a kis tolvajt. Futás közben nem igazán fáradtam el, hiszen a kondim jó volt. Hamarosan Ted, aki már nem volt olyan jó helyzetben, hiszen a folyamatos edzése ellenére állandóan a nyakamba ült, ami miatt futás annyira nem ment neki, lihegését hallottam, ami elég volt egy pillanatra, hogy elveszítsem a tolvajunkat a szem elől.
Hogy jutottam ide? Ez egy jó kérdés. A nap már lemenőben járt az égen, de az ereje még meg volt, mind a ketten igazán izzadtunk. Mostanában rengeteg eseményen és egyéb fesztiválon vettem részt, így végre örültem, hogy újra úton lehetek és nem kell hallgatnom azt a rengeteg embert, akikkel dolgom volt. Volt köztük, aki ha csak a fesztivált megemlítettem akkor sietősre vette a lépést vagy ha szóba is állt velem, akkor sem árult el semmit, általában azt mondta, hogy itt nincs semmilyen fesztivál és nem is volt. Ted végre először úgy döntött, hogy nem jön fel a nyakamba, hanem mellettem sétál. Éreztem, hogy valaki folyamatosan figyel, mint valami sötét árny. nem tudtam, hogy rossz szándékú vagy csak én képzelődök, de emiatt az érzés miatt folyamatos készültségben voltam. Lassan megnyugodtam és le is ültem uzsonnázni, amikor végre fény derült a követő személyére, egy ambipom. Nem tudtam rá haragudni, hiszen csak éhes, egyetlen baj az volt, hogy én is, így nem néztem rossz szemmel, hogy elvették az ételt. Tednek köszönhetően elvesztettem a szem elől a majmot, viszont egyik a pillanatról a másikra egy város képe emelkedett ki a távolban. ~Remek, egy újabb település, ahol az emberek félnek valamitől vagy ha nem, akkor is tele van őrültekkel, akik valahogy úgyis megtalálnak.~ Ekkor a közelembe egy gejzír tört ki, ami nem igen egyeztethető a környezeti ismereteimmel, hiszen a közelben nincs vulkáni aktivitás, de még víz sem mondható épp felszín közelinek. Gyorsan átgondoltam a dolgokat, aztán észrevettem, hogy a víz nem áztatott el, ami igazán furcsa volt, majd egy öreg asszony jelent meg. ~Király. Eddig még csak emberek voltak idióták, most már a szellemek is megjelennek mindenféle gondjukkal. Ez hiányzott.~ A hölgy ahelyett, hogy eltűnt volna a város felé megy és arra csábít, hogy menjek és segítsek nekik. Nagyon nem hiányzott egy újabb ilyenfajta kaland menedzselése, de a kedves nénike szomorú és sajnálkozó hangja arra sarkalt, hogy kövessem. Ted nyüszített a nyakamba, ahogy megindultam sem abba hagyta. Közben a nő fénnyé változva a korábban látott város felé indult. Nem tudom mért, még mindig nem voltam biztos benne, hogy nekem mennem kell, nem tudtam mért de éreztem, hogy nekem követnem kell a nénit, mert egy nagyobb terv része lehetek, hiszen egy szellem nem jelenik meg csak úgy egy embernek, még ha az illető őrültnek tűnik a világ szemébe is és állandóan képzelődik. Nekem is valami nagyobb dolog parancsa alatt kell legyek, hiszen eddig olyan kalandjaim voltak, hogy ha valaki átélte volna, még az sem mondja, hogy nem létezik egy felsőbb vezető, aki emberfeletti hatalommal bír, aki nem hisz egyáltalán Istenben.