[Élmény]Tojáskeresés

Hősünk már sokadik napja járja a régiót. Utazásai közben sok-sok érdekes dologgal találkozott eddig és rengeteg pokémonnal futott össze. Noha egyik sem volt az a fajta, akit keres már oly régóta, de eddig még nem látott ilyeneket, mivel a falujában nem voltak honosak, ezért így is hatalmas élményként raktározta el az emlékei között őket.
Mivel eddig csak szinte mezőkön és erdőkön keresztül vezette a végtelen útja, ezért emberekkel szinte nem is, vagy csak nagy ritkán sodorta össze a sors. Akkor is vagy nehezen találta meg velük a közös hangot, vagy egyáltalán nem jutott rá lehetősége, hogy beszéljen velük, amit nagyon sajnált, mivel már hiányzott neki a társaság. Kicsit egyedül érezte magát az utazások közben és valahol honvágyat is érzett. De volt egy másik énje, aki a kalandokat szomjazta, aki az eltűnt szüleit kereste, aki a rejtélyes pokémon nyomára szeretne bukkanni. Ezért nem fordult vissza Derek és tért vissza szülőfalujába.

Útja ezúttal egy kis faluhoz vezette, amiért igen hálás volt. Már régen aludt tetővel a feje fölött és evett normális főtt ételt és már rég volt társasága.
A kis falucska határában járt, mikor a bokrok között egy fehér ruhás alakot látott feküdni. Elképzelni sem tudta, hogy mért jó ez neki, hisz egészen biztos volt benne, hogy nem a legkényelmesebb egy bokorban hemperegni.
Óvatosan közelebb sétált az alakhoz és amint fölé hajolt, hogy meg nézze miféle szerzet az, az ember hirtelen felpattant és lihegve borult a srác elé a földre.
- El-elmentek - szuszogta. - És magukkal vitték a tojást. Üldöztem őket, de… - itt egy hatalmas levegőt vett. - De nem tudtam utolérni őket. Kicsit öregnek érzem már magam az ilyesfajta fogócskához.
Derek értetlenül állt fölötte, hogy mégis mért mondhatja mind ezt el neki, de úgy gondolta illőnek, ha már kapcsolatot teremtett vele, akkor nem hagyja magára.
- Na és kik lopták el? Na és milyen tojást?
A fehér ruhás ember - aki körülbelül hatvanas éveiben járó, őszülő szemüveges professzor volt - ráemelte a tekintetét és úgy nézett rá, mintha most vette volna csak észre, hogy vannak mellette.
- Tolvajok fiú, tolvajok! Aljas mocskos tolvajok voltak azok! Besettenkedtek a laborba és… és… Óóó… Ez annyira borzasztó!
Dereknek a „tolvaj” szó felkeltette az érdeklődését és kíváncsian kezdte el hallgatni a férfi mondandóját.
- És??? Mi történt, mondja! Milyen tojást loptak el?
A férfi szomorúan tekintett a fiúra.
- Egy tojást hoztak nekem két napja, hogy ha kikel gondját viseljem. Szoktak küldeni nekem a barátaim ilyesfajta dolgokat, mert tudják, hogy a pokémonok és azok kutatása az én mániám. A tojást a laboromban hagytam egy keltető gépben, hogy mi hamarabb keljen ki a csöppség. Ám tegnap éjszaka betörtek hozzám és csak annyit láttam, hogy már rohannak a tojással a kezükben. Utánuk iramodtam, de az egyikük a pokémonját használva egy fonállövedéket lőtt a lábamra, én elvesztettem az egyensúlyom és beborultam a bokorba, majd elvesztettem az eszméletem. És most nem tudom mihez kezdjek… Már biztos mérföldekkel járnak előttem, sosem kapom vissza azt a kis tojást… - mondta elszomorodva a professzor.
Derek némán hallgatta a történetet, majd miután a férfi befejezte tanácstalanul állt felette. Nem tudta, hogy mit is mondhatna neki ebben a helyzetben, de nem is volt rajta ideje gondolkozni, mert a tag csillogó szemekkel pillantott rá.
- Te pokémon edző vagy, igazam van?
- Hát… Az az igazság, hogy nem. Nincs pokémonom. - mondta kissé sajnálkozva Derek.
- Értem… Azért köszönöm, hogy meghallgattál… - válaszolta letörten a professzor, majd leporolva a ruháját visszaindult a kis falucskába.
Derek egy helyben állt és nézett a távolodó férfi után és nem hagyta az az idegesítő érzés nyugodni, hogy segítenie kell a férfinek. Gyors döntésre jutott és a professzor után rohant.
- Várjon! Várjon! - intett utána futás közben. - Segítek magának. Segítek visszahozni azt a tojást. Habár… Még fogalmam sincs, hogy miként tudnék a segítségére lenni… - mondta kissé bizonytalanul a srác.
A férfi arca egyből felvidult és érezhető jókedvvel a hangjában válaszolt Dereknek: - Ne aggódj! Azt bízd csak rám! Ha nem lennék ennyi idős, én magam erednék utánuk, de mivel megöregedtem… Na de gyere, kövess a laboromba! - intett a kezével Dereknek, majd mindketten elindultak a kis falucskába, a professzor laborja felé.

A professzor és Derek visszatértek a faluba a laboratóriumba. Belépve oda hatalmas felfordulás fogadta őket, minden egymás hegyén-hátán hevert. Asztalokon mindenfele papírok szétdobálva, olvasólámpák felborítva, kuka és annak tartalma a padlón hevert, szekrény ajtók és az ablak tárva nyitva, a függöny lerángatva.
- Te jó ég… - hüledezett a fiú. - Itt aztán jól feldúrtak mindent.
- Hogy tessék? - nézett a professzor a fiúra, majd mintha megértette volna, hogy mit is mondott, elnevette magát. - Ja nem, nem, ez nem a rablók műve. Tudod nincs mindig időm rendet rakni, mert annyi dolgom van és ezért hát… Nos láthatod. Kicsit szégyellem is magam, hogy ilyen kupiba hoztalak ide. - simogatta a tarkóját idegességében.
- Oh… Értem. - válaszolta a fiú, majd tüzetesebben is szétnézett a teremben.
El sem tudta képzelni, hogy a rablók hogy találhattak meg ezen a helyen bármit is, mikor olyan az egész, mintha egy bomba robbant volna.
Odasétált egy asztalhoz, amin egy üvegdoboz volt - legalábbis egyszer doboz formája volt, mivel valaki betörte a tetejét - , az alja pedig ki volt párnázva. A professzor odasétált Derek mellé.
- Nos ez az a bizonyos keltető gép, amiben a tojás volt. Ebből rabolták el a gazfickók a tojást.
Derek némán közelebb hajolt a géphez, hogy jobban szemügyre vegye azt, mikor megakadt valamin a tekintete. Egy ruhafoszlány volt beleakadva a törésnél az üvegbe.
- Nézze csak professzor! - mutatta fel derek a szövetet. - Ezt biztos az egyik behatoló ruhájáról szakadhatott le, amikor betörte a gépet.
Az öreg elvette tőle és hümmögések közepette szemügyre vette.
- Igen, ehhez kétség sem fér.
Ezután hirtelen Derekhez fordult ragyogó szemekkel és megragadta a fiú kezeit és a mellkasához szorította.
- Akkor ég van remény! - mondta teljesen fellelkesülve és örömittasan. - Várj itt, mindjárt jövök! - loholt el a kezében a bizonyítékkal, majd pár másodperc múlva visszatért, oldalán egy Herdierrel.
- Ő itt Fifi. - mutatta be a professzor a pokémont. - Ő segít itt nekem ebben-abban és az lenne a dolga, hogy vigyázzon a házra… - nézett kissé szemrehányóan a pokémonra, aki lesütött szemekkel, bánatosan tottyant le a fenekére.
- Jaaaj, semmi baj kicsim, lehet te is megjártad volna, ha ott vagy akkor, semmi baj. - babusgatta a férfi a Herdiert, akinek látszólag elmúlt a bűntudata és a farkát csóválva ugrándozott a professzor lábára, aki megsimogatta a fejét, majd szembefordult Derekkel.
- Na szóval… Fifinek nagyon jó szaglása van és ha ezt - itt felemelte a ruhadarabot, amit találtak - megszagolja, talán tudja követni a bűnözőket a rejtekhelyükre.
Derek kezdte tisztán látni, hogy mi is a terv. Megszagolja a Herdier a szövetanyagot és ezáltal követni fogják a szagot, ami alapján megtalálják majd a bűnözőket.
- Ez mind szép és jó professzor úr, de Fifi elég lesz oda? - nézett kétkedve a pokémonra Derek, aki erre összehúzta a szemeit és hegyes fogait belemélyesztette a fiú lábába.
- Áááááááááá! - kiáltott fel a fiú, miközben próbálta lerázni magáról a makacs pokémont.
- Igen-igen. Nos ne becsült le az én Fifikémet. Noha meglehet, hogy nem nőtt nagyra, de emlékezz a mondásra: Kicsi a bors, de mégis erős. Rendben van Fifi, engedd el. - utasította végül a professzor a Herdiert, miután látta, hogy Dereknek már kicsordultak a könnyei.
Ahogy elengedte a pokémon, Derek lehuppant a padlóra és elkezdte masszírozni fájós lábát.
- Aranyos kis teremtés. - mosolygott fájdalmasan a férfia, majd talpra állt. - Rendben van, akkor Fifi lesz a mi titkos ütőkártyánk, aki a gazemberek nyomára vezet majd minket.
- ”Mi”? - nézett a professzor Derekre. - Nincs itt semmiféle ”mi”. Itt csak te vagy egyedül és Fifi.
- Maga talán nem jön velünk?
- Én mint mondtam: Már túl öreg vagyok az ilyesmihez. Csak hátráltatnálak titeket.
- De Fifi nem is az én pokémonom, magát ismeri, nekem nem hiszem, hogy engedelmeskedne, főleg ezek után. - pillantott le a még mindig sajgó lábára.
- Ne aggódj, Fifi szívesen segít neked, hogy visszaszerezd a tojást. Nem igaz Fifi? - mosolygott le a Herdierre, aki a nyelvét kilógatva,a farkát csóválva felugrott a professzor lábszárára, hogy az simogassa mega fejét, aki örömmel meg is tette.
- Hát rendben van… - ment bele végül Derek. - Na és ha többen vannak? Elhiszem, hogy Fifi az erős, de túlerővel ő sem húzná sokáig.
- Csak ketten voltak, ezt a biztonsági kamerám felvétele is mutatja. Még szerencse, hogy beszereltem. - habozott egy kicsit, majd folytatta. - Reméljük, hogy ahová mentek, nem lesznek többen.
- Hát reméljük… - ismételte meg Derek. - Na és mikor induljunk?
- Azt mondom ne vesztegess egy percet sem! Minél jobban telik az idő, annál messzebb kerülhetnek. Tessék, ezt odaadom. - nyújtotta át a szövetet a professzor. - Szagoltasd meg az én kis Fifikémmel, hogy követhesse a szagot.
Derek elvette a ruhaanyagot a professzortól, majd leguggolt a Herdier mellé.
- Na készen állsz Fifi? - nézett a pokémonra, aki gyanakodva mérte végig a fiút, majd a gazdájára pillantott, aki bólintott és mosolygott egyet rá, mire a pokémon is bólintott Dereknek, majd megszagolta a kezében tartott ruhafoszlányt.
- Induljatok, járjatok szerencsével! - mondta a professzor a fiúnak. - És vigyázz nagyon az én kis Fifikémre, ne hagyd, hogy bármi baja essen!
- Nem hagyom, vigyázni fogok rá és visszaszerzem a tojását is professzor úr! - ígérte meg Derek a férfinak, majd Fifit követve kisétált a laborból és elindult a Herdier után, aki látszólag szagot kapott, annyira nekiiramodott. Derek csak futva tudta követni. Mielőtt teljesen eltávolodtak volna a professzortól megállt, hátrafordult és torka szakadtából elkiáltotta magát, hogy biztos meghallja a férfi: - Ne féljen professzor, nemsokára visszaérünk a tojással! - intett a férfinek, majd hátat fordított neki és követte a Herdiert, aki remélhetőleg elvezeti őt oda, ahol a rejtélyes bűnözők és a tojás található.

Derek és Fifi már egy napja elhagyták a falucskát, ahol a professzor és annak laborja van. A kis Herdier fáradhatatlanul követte a szagot, Derek pedig a pokémont. De mint minden élő szervezet, nekik is szükségük van egy kis pihenésre.

- Jó, Fifi, pihenjünk le. - ült le kissé lihegve a fiú egy fa tövébe, ami egy kicsit odébb helyezkedett el az úttól, amit mindkét oldalról egy hatalmas erdő szegélyezett. - Hátha már nincs olyan messze. - nézett végig az úton, ami még hátra van. - Legalábbis remélem… - tette hozzá.
A pokémon odaballagott Derek mellé és lefeküdt. Ha már szünet, akkor had élvezze is ki.
- Biztos ő is nagyon elfáradhatott… - gondolta a fiú.
- Nem vagy éhes? - nyúlt bele a táskájába. - Nem tudom szereted-e, én imádom. - vette elő az utolsó pitéjét a táskájából, ami még Eawens néni adott neki utazása kezdetén. Letört belőle egy darabot és odahelyezte a kis Herdier elé, aki a füleit hegyezve, fejét felemelve, farkát csóválva szaglászta meg a pitét, majd a fiúra nézett.
- Egyed ha ízlik. Szükséged lesz neked is az energiádra. - mondta neki a fiú.
A pokémon vakkantott egyet, majd elkezdte boldogan, farok csóválva majszolni a pitedarabot.
Közben Derek azon gondolkozott, hogy mi lesz, ha megtalálják a rosszfiúkat. Elvégre a terv csak addig szólt, hogy elindulnak a tojás keresésére, de arról fogalma sem volt, hogy miként fogják azt visszaszerezni. Noha elhitte, hogy a Herdier tud harcolni, de abban korántsem volt biztos, hogy sokáig húzná egy komoly csatában. A professzor ahogy beszélt hozzá, meg ahogy viselkedett vele nem arról árulkodott, hogy sokat harcolna vele.
Miközben majszolták a pitét, Derek figyelte ahogy a horizonton a nap egyre lejjebb és lejjebb süllyedt. Tisztában volt azzal, hogy minél hamarabb a bűnözők nyomára kell bukkanni, de vannak bizonyos szükségletei az embernek, amik nélkül nem tud életben maradni. Ilyen például az alvás.
- Mit szólnál ha aludnánk egy keveset? Fáradtan nem megyünk semmire, ha harcra kerül a sor. - intézte szavait a pokémonhoz, aki látszólag egyetértett vele, mert a pite elfogyasztása után leheveredett Derek lábához.
A fiú álmos volt, de még kellett egy kis idő, amíg el is tud aludni. Tekintetével a Herdiert figyelte, akinek látszólag igen éber álomban volt része, mivel a fülét hegyezte minden apróbb neszre, ami a körülöttük levő erdőből szólt. Az éjszakai pokémonok leváltották a nappaliakat és különféle hangok hallatszódtak a fák körül.
Derek már fél álomban volt, mikor arra riadt fel, hogy a Herdier a karjába mélyeszti olyan óvatosan a fogait, ahogy csak tudja. Noha nem harapta meg erősen, de ez is elég volt ahhoz, hogy a srác szeméből minden álom eltűnjön.
- Áááááú! Mi az? - nézett a pokémonra, aki a fejével a fák közé intett.
Derek feltérdelt, egy kicsit közelebb osont a zajok irányába és egy nagyobb fa törzse mögött bújt meg Fifivel.
Tőlük jó néhány méterre tűz égett az erdőben és az erdő zajaiba emberi hangok vegyültek.
Derek megpróbált egy kicsit közelebb lopakodni, hogy jobban halja miről is beszélnek azok ott ketten. Nagyon óvatos volt, nem akart zajt kelteni, elvégre lehet, hogy ezek azok a bűnözők, akiknek a nyomába vannak. Fifi szorosan Derek mögött haladt, néhány ”Fifi lépéssel” lemaradva. Végül a fiú megbújt egy bokor alatt, ami közvetlenül a tűztől néhány méterre volt. Itt már tisztán ki tudta venni, hogy a lángok körül ülők miről is beszélnek. A hangokból azt állapította meg, hogy ketten vannak, de nem merte volna rá feltenni az életét. Amíg nem bizonyosodott be, hogy ők azok, akiket keresnek, addig nem volt szándékában felfedni kilétüket.
- Nem és nem, ne legyél bolond! - kiáltotta az egyik hang. - Ha már itt van, eszem ágában sincs visszavinni!
- Na de Drake… Én már kezdem bánni. - válaszolta a másik hang.
- Mit? Azt, hogy végre van egy pokémonod? Inkább örülnöd kéne! - válaszolta a Drake nevű fiú - mert fiúk voltak az illetők -.
- Nem… Vagyis igen! Én nem így akartam pokémont szerezni!
- Akkor mégis hogyan? Tudod jól, hogy te még nem kaphatsz… Inkább örülnöd kellene neki…
- De nem örülök. Rosszat érzek, itt bent! Ha hazaérünk…
- Akkor mi lesz? - vágott a Drake közbe. - Majd megmondom én. Azt mondod anyának, hogy hazafele jövet a nagyitól találtuk az út szélén, és mivel nekem már van egy Patratom, ezért úgy döntöttünk, hogy a tiéd lesz.
- De ezt anya nem fogja elhinni Drake… - panaszkodott a másik fiú.

Derek nem bírta tovább, muszáj volt kilesnie a bokor ágai között, hogy ki lehet ennek a két hangnak a gazdája. Óvatosan széthúzta a gallyakat és amit látott, attól elállt egy pillanatra a lélegzete.
Két, nagyjából 10-11 éves fiúcska ült a tűz körül, az egyik mellett egy nagy hátizsák. Épp mályvacukrot sütögettek és veszekedtek.
- Hazamegyünk és minden rendben lesz, figyeld csak meg! - fonta a tarkója mögött össze a kezét a Drake nevű fiú, aki látszólag az idősebb volt kettejük közül. Sőt, ahogy Derek kivette szavaikat testvérek lehettek. Ebben biztos volt. Ahogy az elhangzottak alapján abban is, hogy náluk van a tojás. De meg akart róla bizonyosodni.
Noha kissé aggasztotta, hogy egyiküknek van pokémonja, de meg merte kockáztatni, hogy ennyire fiatalon csak nem rendelkezik még elég tapasztalattal. Remélte, hogy Fifi elbír majd vele, ha harcra kerülne a sor.
- Készen állsz Fifi? - nézett rá a Herdierre, aki némán bólintott. - Még sosem harcoltam pokémon csatában, így semmi tapasztalatom nincs, úgyhogy… Többnyire magadra vagy utalva, sajnálom… - mondta kissé letörve a fiú, de a pokémon csak kacsintott rá. Derek ezt jó jelnek vette, ami önbizalmat adott számára.
- Rendben, akkor kezdjük! - kacsintott vissza a pokémonra, majd hirtelen kipattant a bokorból a gyerekek közé, akiket ez annyira meglepett, hogy hátraestek mindketten.
- Sziasztok! - lépett előre Derek, nyomában a Herdierrel. - Hogy s mint srácok? Leülhetek? - lépett közéjük és foglalt helyett ő is a tűz mellett.
- Hát te meg ki a fene vagy? - mérte végig a Drake nevű srác némi undorral az arcán. A testvére meg sem mert mukkanni, valószínűleg annyira megijedt.
- Én? A nevem Derek. Na és a tiétek?
- Mit érdekel az téged? - vágta hozzá Drake. - Mit keresel itt? Ha a pénzünkre pályázol… - nyúlt be a zsebébe és vett elő belőle egy pokélabdát.
Derek szíve nagyot dobbant, el szerette volna kerülni a küzdelmet tapasztalat hiányában.
- Rakd el azt a labdát kölyök, vagy bajod esik… - nézett a fiúra komoly tekintettel. - Kérdéseket szeretnék feltenni.
Drake némán nézte Dereket, ellenben a testvére teljesen kiborult. Könnybe lábadt szemekkel rohant oda a bátyjához.
- Drake! Ő tudja, tudja, hogy nálunk van!
- Húzz már innen, dehogy tudja! - lökte arrébb testvérét.
- Miről is kéne tudnom? - nézett rájuk Derek és kezdett egyre biztosabb lenni abban, hogy a tojás ezeknél van.
- Semmiről, semmiről nem kell tudjál! Tűnj el innen! - állt talpra az idősebbik fiú és emelte fel a labdáját. - Vagy erőszakot alkalmazok.
- Az nem lenne valami jó ötlet… - rázta a fejét Derek. - Fifi, most!
A Herdier szinte egy szempillantás alatt ugrott a fiú csuklójának, mélyesztette bele fogait, mitől az fájdalmában elejtette a labdát és sírva a földre borult. A kisebbik testvér amint látta, hogy mi történik, az is elsírta magát és a bátyja mellé feküdt.
Derek az elejtett pokélabdát fogta és a biztonság kedvéért elrakta magához.
Fifi harciasan morgott Drakre, akinek látszólag elment minden harci kedve.
- Hagyj békén vagy hívom a mamát! - törölgette a könnyes szemét.
- Gyerünk, hívd! - mondta Derek. - De akkor ezt is magyarázd meg neki!
Elvette a fiatalabbik sráctól a hátizsákot és nem nagy meglepetésére egy tojást talált benne.
- Ez honnan van srácok? - nézett rájuk kérdőn.
A fiatalabbik torka szakadtából rítt, az idősebbik viszont már könnyes szemmel bár, de dacosan hallgatott.
- Rendben van, ti akartátok… Fifi, bírd őket szóra.
A Herdier támadást színlelve morogva megindult a két gyermek irányába. A fiatalabbik annyira megrémült, hogy Derek lába elé rohanva, belekapaszkodott a fiúba.
- Kérlek! Hívd vissza a pokémonod és ígérem mindent elmondok.
- Azt próbáld meg Chris! - mondta a testvére, de Fifi miután a mellkasára ugrott és az arcába morgott rögtön csöndbemaradt.
Derek elégedetten látta, hogy a terve sikerrel járt.
- Szóval beszélj! - guggolt le a Chris nevű fiú mellé. - Hogy kerül hozzátok ez a tojás?
A fiatalabbik testvér a könnyeivel küszködve mesélte el a történetet: - A bátyám és én a nagyitól jöttünk haza, aki Nuvema falujában lakik. Útközben megemlítettem neki, hogy de örülnék egy pokémonnak, de mivel még csak kilenc éves vagyok, így még várnom kell rá egy évet. Ő mondta, hogy bízzak benne és szerez nekem.
Derek alig értette mit mond a fiú, mert annyira szipogott, így nagyon odakellett figyelnie a részletekre.
- Ezután elmentünk egy emberhez, akiről azt mondják, hogy pokemon kutató. Hiába mondtam neki, hogy ne tegye, de ő betört a laborjába és egy tojással jött ki. Mondta, hogy szerencse, mert nem látta senki és hogy ebből egyszer egy igen ritka és értékes pokémon lesz.
Ismét egy szipogásroham tört a srácra, de miután sikerült elfojtania, folytatta.
- Eleinte örültem neki, de minél jobban telt az idő, annál jobban éreztem magam rosszul. És most itt vagyunk. És igazam lett. Aki rossz, az mindig pórul jár. - sírta el magát a gyerek és hemperedett le a talajra.
Derek talpra állt és visszahívta Fifit is a srác mellkasáról.
- Idefigyeljetek! - mondta szigorúan. - Mindketten velem jöttök a professzorhoz és elnézést kértek tőle a viselkedésetek miatt. Megértettétek?!
Fifi, hogy nyomatékosítsa a szavaimat egy ”Fifi morgással” meg is toldotta a mondanivalómat, ami heves bólogatásra és sipogásra bírta a gyerekeket.
- Helyes, akkor induljunk!. - határozta el Derek és a tojást tartalmazó zsákot felvette a hátára, majd elindultak vissza Nuvema faluba.
A visszafele tartó út eseménytelenül és szótlanul telt. Valahogy egyik kölyöknek sem volt kedve beszédbe elegyedni, Derek meg túl fáradt volt ahhoz, hogy korholja őket. Egyedül néha Fifitől kaptak egy vicsorgást vagy morgást, amit felfoghatunk a részéről bizonyos bosszúként is, mivel lényegében őt is meglopták.
Dél körül értek vissza a faluba a laborhoz. Derek kopogatott a professzor ajtaján és egy másodperc sem telt el, ő már nyitotta is az ajtót.
A srác el tudta képzelni, hogy az ajtóban éjszakázott.
- Na végre! Sikerrel jártatok? - nézett a fiúra aggodalmasan a professzor.
- Itt van a tojása uram. - vette le a hátáról a zsákot és csúsztatta ki belőle a tojást. - És Fifinek sem esett semmi baja.
- Köszönöm Derek, annyira hálás vagyok neked. - fogott kezet a férfi a fiúval, majd beinvitálta a házába. Ekkor észrevette a fiú nyomában lévő két kis alakot.
- Hát ezek meg? - csodálkozott rájuk a professzor.
- Tudja uram, az úgy történt, hogy… - mesélte el Derek, hogy mit mondott neki a Chris nevű gyerek. A professzor bólogatva és kis félmosollyal az arcán hallgatta végig a történetet.
- Ige-igen. Mondtam, hogy a Fifikémet nem lehet félvállról venni. - mosolygott a pokémonjára.
- Ti pedig srácok… - vetette a tekintetét a gyerekekre. - Véletlenül pont ismerem a nagyitokat, mivel ő főzi a legjobb lekvárt a faluban. Beszélt már nekem rólatok és láttam is a képeteket, amit nagy büszkén mutogatott, de ha ezt megtudja, már nem hiszem, hogy ilyen büszke lesz.
- Ne! Ne! Kérem bácsi, csak neki ne mondja el! - esedezett az idősebbik fiú rémülten. - Ha a nagyi megtudja, ha megtudja…
- Ha megtudja, akkor megbüntet benneteket. Amit meg is érdemeltek.
- Ígérem többet nem teszek ilyet, ígérem! Mondjon bármit és megteszem, bármit!
A professzor szórakozottan nézte a gyereket, majd elmosolyodott.
- Bármit?

Míg a fiúk a professzor kaotikus laborját takarították, addig ő Dereknek megmutatta, hogy eddig milyen pokémonokkal volt dolga, és hogy miket tud róluk.
- Váó, ez mind nagyon érdekes… - hüledezett Derek.
- Az, főleg, hogy nem mindegyik őshonos itt nálunk.
Derek elkerekedett szemekkel nézegette a különfélébbnél különfélébb példányokat. Kíváncsian lapozta, hátha megtalálja azt a példányt, akivel azon az estén találkozott. De hiába is lapozta, egyik sem volt az. Pedig biztos volt abban, hogy ha látja, megismeri.
Ekkor észrevett valamit a professzor szobájában.
- Hát ez meg mi? - vette fel az elektromos szerkezetet kíváncsian.
- Óóóó… Ez egy pokékodex, csak én egy kicsit megpiszkáltam meg frissítgettem. Tartalmazza az összes eddigi ismert pokémon adatait.
- Aztaaa. Ez akkor biztos drága lehet magának.
- Úgy gondolod? - kacsintott a fiúra. - Mind az ami abban van, az itt van a fejemben is. Viszont szoktam friss edzőket elindítani az útjukon és ez egy hasznos eszköz lehet a számukra.
Odasétált a fiúhoz és kivette a kezéből a Dex-et, majd összecsukta.
- Mond, neked van már?
- Az az igazság, hogy nincs. Tudja én ne mentem el egy pokémon választásra sem, így pokédexet sem kaphattam.
- Mért? Nem szeretnél pokémont?
- Nem! - vágta rá egyből Derek, de aztán pontosította magát: - Vagyis de, szeretnék, csak hát… nem szeretném, hogy akaratán kívül legyen velem. Mindenkinek joga van dönteni.
- Ez így igaz Derek és ez a gondolkodás érettebb személyiségre vall. Gyere velem. - intette maga után, majd bevezette a laborjába, ahol a srácok lihegve dőltek neki az egyik szekrénynek, de feltakarítottak és olyan rendet raktak, ami Derek sanda gyanúja szerint még sosem volt.
- Köszönöm fiúk! Felhívtam a nagymamátokat, vár titeket.
- De ugye nem mondta el neki? - nézett Drake rettegve a professzorra.
- Én, veled szemben fiacskám egy becsületes ember vagyok. - habozott egy kicsit, majd folytatta. - Persze, hogy elmondtam! - kacsintott rám egy gyors félmosollyal, majd még hozzá tette: - Siessetek gyorsan, mert ha nem értek oda háromra, nagy büntire számíthattok.
A gyerekek parfist, seprűt eldobva szedték a sátorfájukat és iramodtak ki a labor ajtaján, hogy meg se álljanak a nagymamájuk házáig.
- Na ezek a rosszcsontok is letudva. - nézett utánuk a professzor. - Szóval nincs pokémonod, de szeretnél, de viszont nem akarod, hogy kényszerből legyen melletted, igazam van?
Derek kissé habozva bólintott.
- Akkor hát fogadd el ezt tőlem hálám jeleként. - nyújtotta át a tojást a fiúnak, amit visszaszerzett a két rosszcsonttól. - Az ebből kikelő pokémon akit meglát első pillantásra, azt fogja a legjobban szeretni a világon, mert a mamájának/papájának tekinti. Nem kényszerből lesz melletted, hanem szeretetből. Így lehet pokémonod és nem kell azon őrlődnöd, hogy saját akaratából van-e melletted. - a professzor habozott egy kicsit és szétnézett a teremben. - Mellesleg nemrég jött egy e-mail a barátomtól, hogy küld egy kisteherautónyi tojást és így is annyi lesz, hogy nem tudom majd hova rakni. Mellesleg szerintem te majd jobban tudsz törődni vele, mint én.
- De professzor… Én…
- Ne mondj semmit Derek, megérdemled és tudom, hogy majd a gondját viseled neki. Inkább csak mondj annyit, hogy köszönöd.
A fiú pár másodpercig habozott. Csak a nyitott szája remegett elképzelésében, mert még mindig nem fogta fel teljesen a dolgokat.
Egy pokémon tojás, amiből egyszer egy pokémon lesz. Kapott egy pokémont. Olyan váratlan dologként érte mindez, hogy azt sem tudta mihez kezdjen. Tudta: ha igent mond nincs visszaút, felelősséggel fog tartozni egy kicsi iránt.
- Köszönöm. - mondta ki végül Derek egy mosoly kíséretében a szót, hosszas gondolkozás után, majd kezet fogott a professzorral.
- Akkor én indulnék is, még hosszú az út, ami előttem van. - intett a kutatónak és lépett volna ki az ajtón, de az utána szólt.
- Várj csak egy pillanatot! Ez is jól jöhet még az utad során.
A férfi a fiú kezébe nyomta a saját maga által megcsinált Dexet.
- Biztos vagyok benne, hogy nagy hasznodra válik majd.
Derek örömmel fogadta el a férfi ajándékát, majd rakta a zsebébe.
- Köszönöm uram, tényleg! - rázta meg ismét a férfi kezét, majd integetve vett búcsút tőle és indult el az úton egy újabb kalandja felé, kezében a pokémon tojással, amiből ki tudja, hogy milyen kis lény fog kikelni, amiért majd felelősséggel tartozik és rengeteg gondoskodással. Itt határozta el Derek, hogy jó pokémon edzővé fog válni, ha törik, ha szakad.