[Kaland] Át a kőtengeren!

Át a kőtengeren!

-Nemáááár! Ez unalmas!- Néztem körbe unottan a sziklákkal tarkított terepen, ahová a sors ezen alkalommal vezetett. Sosem volt ínyemre ez a sziklás terep, hisz én nagyobb izgalmakhoz szoktam, ráadásul engem épp a kalandok alapos hiánya vezetett erre, mivel sok érdekes történetet hallottam erről a vidékről, erre meg, mintha tudnák hogy ide jövök, szándékosan nem történik semmiféle izgalmas dolog sem.
-Ettől kapok frászt. Mi van ezzel a hellyel Spearow?- Nézek a fejem felett repkedő társamra, aki a terep, számára sétára alkalmatlan mivolta miatt választotta a repülést, ha nem épp amiatt, mert nem képes elviselni kritikámat a terepviszonyokat illetően. Az rendben is van hogy az idő szép meg minden, de hát ez akkor sem mentség arra hogy miért nem történik semmi izgalmas. Hát igen, engem az izgalom hajt előre, és ha ez nem áll rendelkezésre, akkor néha vita kerekedik köztem és repkedő cimborám között, amikor is én húzom a rövidebbet, hacsak nem történik valami csoda, és futok valami izgalmas, érdekes dologba.
A folyamatos kutyagolás által keletkezett fáradtságom rettenetes dologra kényszerített, mégpedig arra, hogy megpihenjek az egyik nagyobb szikla tövében, így hát gondos körbetekintést követően, amit megjegyzek, csak azért tettem hogy ne essen meg az, ami annak idején, Haramia cimborám befogásánál esett meg. Persze öröm volt az ürömben, hogy sem pokemont, sem mást nem láttam se közel, se távol, ami az ülőgumóimban kárt akart volna tenni, így hát letelepedtem egy laposabb sziklára, és azon folytattam a gondolkodást a folytatást illetően, persze hű társam, Spearow, leszállt mellém, és ő is élt az alkalommal, és kifújta magát.
-Na most mond meg hogy merre menjünk. Ez rettentő unalmas. Kövek kövek hátán, na meg sziklák. Tömérdek szikla.- Morogtam tovább a világ legunalmasabb helyeként elkönyvelve az egész területet, sőt, még az odavezető utat is, ami lássuk be, tényleg a világ legunalmasabb helye ha az ember nem olyan élőlényekkel van körbevéve, amik azonos nyelvet beszélnek vele. Már az is megfordult a fejemben, hogy itt hagyom ezt az Unalom Völgyét, és vissza sem nézek, amikor A fejemen pihenő kalapomat a szél lefújta a fejemről, ami lássuk be, egy ilyen barátságtalan helyen, annyira kellett nekem mint púp a hátamra.
-Spearow! A kalapom! Segíts!- Kiáltottam rémülve, amikor kedvenc, stílusos kiegészítőmet a szél csak ripsz-ropsz lekapta a fejemről. Persze én lüke fejemmel nem gondoltam arra, hogy útitársam álmát akár véletlenül is megzavarhatom hangos felszólalásommal, így sajna egy többfős üldözés egyik résztvevőjévé váltam, aminek társszereplői a szalmakalapom, és a pihenésében megzavart Spearow cimborám volt, aki meglehetősen ádázul művelte az élet iróniája által rárótt szerepét, de hát mindig is ilyen volt, ezzel meg sem lep, sőt, némileg feldobta az eddigi leglaposabb napomat, habár a csipkedésről már leszokhatna már. Ám, mintha az élet előre megszervezte volna ezt az egészet, a szél a kalapomat egy barlang bejárata elé fújta, ami egyesek számára talán csak egy barlang volt, de számomra maga volt a kalandok országának kapuja. Miközben lelassítottam a kalap üldözése során, észrevettem hogy az megakadt egy nagyobb sziklában, és nem tudott tovább gurulni.
-Megvagy te zsivány!- örvendeztem kalapomnak, amihez odamentem és lehajoltam, hogy némi porolgatás után visszahelyezzek, a fejemre, de amikor lehajoltam, egy koppanás zengett felettem, és az épp felemelt kalapomba egy számomra kedves pokemon, Spearow landolt zuhanórepülésben, egy apró puklival a fején.
-Ejnye, figyelhettél volna jobban is.- Mondtam a kalapban szétterült cimborámnak, aki próbálta kiheverni a sziklának ugrás következményeit. Ám, ez egy pompás alkalom arra, hogy anélkül döntsek a további útról hogy beleszólna, így egy fülig érő mosollyal elindulok egyenesen befelé a barlangba, ahol bizonyosan több kaland vár rám, mint kint.

Volt, aki direkt sétált be a félhomályba burkolódzott járatokba, volt, aki csak egy kis pihenésre vágyott. Így vagy úgy, de mindannyian bent vagytok, és ha netalán beljebb mennétek, hamar rájöttök, hogy ez bizony nincsen kivilágítva. Fényforrás híján pedig elég nehéz lesz átverekedni magatok, hacsak nem döntötök úgy, hogy valamivel utat mutattok magatoknak. Egy lámpa a hátizsákban, vagy éppen egy jól irányzott parázscsapás, a döntés a tiétek, azonban ha inkább a sötétet választanátok, nehézkes út elé nézhettek.
Nemsokára szárnyak zajára lesztek figyelmesek, szimatotok idegen pokémonok jelenlétét érzik, ám már késő: egy hatalmas dörrenés, néhány lezúduló szikla, és megreped talpatok alatt a talaj. Az esés rövid és viszonylag fájdalommentes, ám felfelé nincs tovább. Bent ragadtatok, egyetlen lehetőségetek, hogy valamerre elinduljatok. De merre? Úgy tűnik, egy egész barlangrendszer kellős közepébe csöppentetek, a térkép által jelölt B1-es szintre, ám a pontos helyzetetek még számotokra is ismeretlen. Mitévők lesztek?

Találkozni továbbra sem muszáj, ám akik elindulnak, előbb-utóbb bele fognak botlani egymásba. Egyelőre még nem fogtok összefutni vad pokémonnal az alsó szinten. Kérdések továbbra is jöhetnek, ha vannak! ^^

-----------------------------------------------------------

Határidő: június 3. éjfél
Sorrend: továbbra sincsen
Pótlási lehetőségek: egy kört lehet pótolni, 500 szavas reaggal, aki egymás után két körből is kimarad, az kiesett a kalandból (ilyen lehetőleg ne legyen, indokolt hiányzás esetén szóljatok)!

A barlangban egyre előrébb haladva nőtt a sötétség, és ezzel arányosan nőtt a kalandvágyam is, viszont a látótávolság egyre inkább csökken, míg végül nem láttam ki a fejemből, de ez csak egy apró áldozat volt egy kalandozó életvitel oltárán, és remélhetőleg izgalmak formájában, többszörösen megtérülhet ideiglenes áldozatom. Ám a nagy kalandszomjam termelődött adrenalin olyan elvakulttá tett hogy nem bírtam türtőztetni magam, így hát izgalmamban egyre gyorsabban kezdtem el haladni a vaksötétben. Hiába minden velem szemben álló tényező, hisz ha az orrom kalandszagot érez, akkor semmi sem állhat az utamba. ilyen állapotban engem valamilyen sokadik érzékem segít, persze ha épp "bekapcsol", és ilyen esetekben néha ösztönösen elkerülöm a kisebb akadályokat, így minden fennakadás nélkül haladhattam előre korom sötétben, egészen addig, amíg egy rejtélyes körülménynél fogva valami vagy valaki fejbe nem talált, amitől rémületemben olyan nagyot estem, hogy a fenekemen landoltam.
-ÁÁÁÁÁUUUU!!!- Kiáltottam fel fájdalmamban, miközben a fejemet fogtam, amit valami ismeretlen oknál fogva találat ért. Nem is igazán tudtam mi lehetett az ami rám támadt, de biztos jobban tájékozódhatott a sötétben min szerény személyem, és biztos rosszban sántikált. Bosszússágomban, amit a fennemlített esemény váltott ki, egyetlen szabad kezemmel elkezdtem a barlang talajszerű képződményének felszínén kutatni valamiféle önvédelmi eszköz után, aminek eredményeképp egy követ találtam, ami nem is volt nagy, de kicsinek sem volt mondható, olyan parittyába illő darabnak mondhatnám. Miután ezen kővel felvérteztem magam támadómmal szemben, felálltam a földről, majd hátralendítettem a karomat, hogy kővel honoráljam támadóm orvtámadását.
-Gyerünk kő!- Kiáltottam el magam, majd a minden pokemonokkal foglalkozó ember rutinjának számító mozdulattal eldobtam a követ ellenfelem felé, mintha az pokelabda lenne, remélve hogy ezután támadóm nem vesz félvárról, vagy akár meg is futamíthatom fele. Pillanatokon belül egy koppanás töri meg a csendet, ami azt jelezte számomra, hogy a kő, amit eldobtam, sikeresen célba talált, de ezt követően valami ismét fej betalált, pont ugyanott, ahol az előzőleg rákólintottak a kobakomra.
-ÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!- Kiáltottam fel ismét a fájdalomtól, ami bátran mondhatom hogy megtöbbszöröződött ettől az ismételt támadástól, ráadásul megfogalmazódott bennem az a kérdés is, hogy a támadások miatt nem éri-e valami esztétikai károsodás a fejemet ettől a hadakozástól, így hát nekiálltam ellenőrizni a fejemet ért kár, jobb híján tapogatásos módszerhez folyamodtam, aminek eredményeképp levontam a következtetést, hogy:
-IRTÓZATOSAN FÁÁÁÁJ!!!!- Kiáltottam el magam ismét a barlangban, de most olyan hangerővel, hogy az többször is visszhangzott a barlangban, de ez a hangzavar rendkívül felkeltette az érdeklődésemet, sőt, csak most vettem tudomásul, hogy a barlang visszhangzik, és ez nagyon tetszett, és szívesen eljátszottam volna vele, de előbb tovább kellett volna jutnom. Elhatároztam, hogy akármennyire is sietni szeretnék, lassabban fogok most előretörni, és ráadásul most négykézláb fogom ezt megtenni, minden fejemet érő sérülés elkerülése érdekében, igaz, a négykézlábas előretörés kicsit macerás volt, mivel egyik kezemben fognom kellett a még mindig kába, kalapban pihenő cimborámat, de nagy nehezen megoldottam a helyzetet, és sikeresen előrehaladtam négy-öt métert, ami bizonyítéka volt annak, hogy ez az ötletem zseniális volt. Miután úgy ítéltem hogy elég messze értem támadómtól, aki talán nem is vette észre távozásomat, gondoltam egyet, és óvatosan felálltam, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, de végül ismét lesújtva éreztem magam, ugyanis a szó legszorosabb értelmében, valaki rásújtott egy nagyot a fejem búbjára, ami elég fájdalmas élmény volt.
-ÁÁÁ!!! Ezzel kész! Elég volt ebből! Gyere, és küzdj meg velem!- Kiáltoztam bosszankodva, miközben szabad kezemmel a sötétben kezdtem el kutatni támadómat, minden irányból, de sehol sem leltem rá, végül pedig a fejem felett kezdtem el kutatgatni, mire ráleltem egy, a barlang mennyezetéből kitüremkedő keményebb valamire, ami feltehetőleg mind állaga, mind hidegsége miatt valami barlangbéli képződményre engedtek következtetni. Ekkor futott át az agyamon az a gondolat, hogy az első csapást is egy ilyen képződmény mérte rám. Lesújtott a tudat, hogy a sokadik érzékem, sokkalinkább szerencse alapú, mintsem szuper képesség. Kissé cikinek tartottam azt hogy ez megesett velem, de legalább nem volt erre egy tanú sem, így nyugodt szívvel elhallgathatok erről a kis incidensről. Miután tudatosult bennem hogy nincsenek szuper képességeim a koromsötétben való tájékozódáshoz, a vesztesek tudatával kezdtem el egyetlen szabad kezemmel a barlangban magam előtt felkutatni az utat, de pár perc elteltével a kalap, amit addig kitartóan fogtam, elkezdett meginogni a kezemben.
-Te vagy az Spearow?- Tettem fel a költői kérdést társamnak, aki rikácsolva, károgva, szárnyával csapkodva kezdett el engem agyalni, feltehetőleg azért, mert neki semmi kedve nem volt zéró látótávolságban, rám bízni a barlangban való kalandozást.
-ÁÁÁ! Hagyd abba! Elég már!- Kérleltem útitársamat, aki kérésem ellenére bosszúsan agyalt engem továbbra is. Tudtam hogy most nem futhatok el előle, mert könnyen elveszíthetem őt és könnyen produkálhatok egy újabb kezelést igénylő sebet is, ha megint nekimegyek valaminek, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy megpróbálom elkapni puszta kézzel, ami így sötétben tényleg leég macerás procedúra. Így hát pár rosszul sikerült, csípésekkel, és kemény szárnycsapásokkal honorált támadás után sikeresen a kezem ügyébe kaptam agresszív cimborámat, aki károgva ficánkolt a kezeim között, amiket alaposan összecsipkedett. Ha összegezni kellene a dolgokat, azt mondanám, hogy ha kijutunk innen, amire én sok esélyt látok, pár tapasz nem lesz elég arra hogy kezeljék a sebeimet.
-Ne ficánkolj annyit!- Fegyelmeztem meg Spearow-t, aki károgva mocorgott a kezeim között, nemtetszését jelezve a történtek irányában.
-Ne! Hagyd abba!!!- Próbáltam némi biztonságérzetet biztosítani bajtársamban, aki rám se hederített, így némi gondolkodás után arra jutottam, hogy előrukkolok az egyik kedvenc dalommal, amit egy színházi musical előadáson hallottam. Most biztos sokan nagyot néznének, mert nem nézik ki belőlem az ilyet, de én igenis szeretem az ilyen szórakozást, főleg ha jó a zene, mert akkor biztos nem alszom el.
-Ne ess kétségbe Spearow! Az ilyen esetekre van egy régi mondás.- mondom Spearow-nak, aki hirtelen megy nyugodott, nem értve mire is akarok ezzel célozni, majd, felidéztem gondolatban a dalszöveget, és egy kis torokköszörülés után belekezdtem a dalolásba, de titkolt szándékom volt az is, hogy tovább játszhassak a barlang akusztikájával.

Az élet néha rossz, és te majd becsavarodsz,
és van, amikor káromkodni kell.
Ha nyomaszt a sok bal kéz,
csak fütyülj, sose balhézz,
és reménykedve nézz az égre fel!
Mert
Always Look On The Bright Side of Life!
A felhők fölött mindig kék az ég!

Kezdtem bele a nótába, és a versszak végén belekezdtem a füttyszólóba, amit annak idején az előadás alatt is szólt a versszak végén. Én történetesen élveztem, hogy így legalább csináltam némi hangulatot a barlangban való kódorgás alatt, de Spearow valamiért még kétségbeesettebben kezdett el ficánkolni a kezeim között, mintha nem élvezné a dolgot, amit én inkább dührohamának tudtam be, amivel inkább nem is törődtem, és folytattam a dalolást.
-Próbáld meg te is!- Próbáltam bevonni Spearow-t is a mulatozásba.

Az élet összetör, s úgy, érzed meggyötör,
csak dalolj, táncolj, ennyi az egész.
Ha elborít a gond, na bumm te kis bolond,
csak emelgesd a lábad, s fütyöréssz!
A felhők fölött mindig kék az ég!
A felhők fölött mindig kék az ég!

Mert oly abszurd a lét, és közel már a vég,
de neked szól a taps, ezt ne feledd!
Így hát ne morogj, inkább vigyorogj,
és élvezd ki a percet, míg lehet!

A felhők fölött mindig kék az ég!

Folytatódott tovább a dalolászás, Spearow károgásával, amit én annak vettem hogy felvette a dal fonalát, de még mindig szabadulni akart a kezeim közül.
- Ejnye. Nem engedlek, mert el foglak veszíteni.- Magyaráztam el a tényállást barátomnak, aki ezzel nem is törődve szabadulni próbált.

S így elviselhetővé válik a vég.
Az élet rossz dolog,
s ha végiggondolod, csattanónak ott van a halál.
De lenn az emberek
hadd nevessenek!
De ne feledd a színpadon ki áll!
A felhők fölött mindig kék az ég!
A felhők fölött mindig kék az ég!

Folytatódott a dal egy újabb versszakkal, aminek a végén és elkezdtem papucsomban szteppelni a barlang padlózatán, ami a visszhangnak hála pompásan szólt, sőt, táncikálás, és dalolás közben, keveset még előre is haladtunk a sötétben.

A felhők fölött mindig kék az ég!
A felhők fölött mindig kék az ég!
A felhők fölött mindig kék az ég!
A felhők fölött mindig kék az ég!

-És most együtt Spearow!- Biztatom tovább partneremet, aki már olyan buzgó volt, hogy mindenképp szabadulni akart a kezemből, ráadásul óriási ricsajjal károgott a fajtájára jellemző módon.

Mert oly abszurd a lét,
és közel már a vég,
de neked szól a taps, ezt ne feledd!

Folytatom a dalt, amikor hirtelen valami fura, szárnycsattogás szerű hangra leszek figyelmes, akiknek a gazdái kétségbeesett rikoltozással haladnak el felettünk, majd valami
lágy állagú dolgot érzek a papucsom alatt kilapulni, ami hogy is mondjam, nos hát... pokemontartásból is sok ilyen marad hátra, és nem kellemes az a gáz sem, amit a levegőbe bocsát, mivel büdöske, de ez jelenleg nem izgatott, így hát folytattam a dalolászást, egyre hangosabban, mivel ez volt a záróversszak, hogy némileg visszaadjam a dal fenomenális zárásának hangulatát.

A felhők fölött mindig kék az ég!
A felhők fölött mindig kék az ég!
Kék az ég.
Kék az ég.

Amikor az utolsó sor is elhangzik, a lehető leghangosabban éneklem el, de közben valami furcsa robaj hallatszik a közelből. Sziklák robaját, és a hasonló hangokat hallok, majd hirtelen az alattam lévő talajmennyiséggel, és Spearow pajtimmal együtt lezuhanok a mélybe. Az egész meglepő volt, és olyan hirtelen történt, hogy ha akartam volna sem tudtam volna reagálni rá, így egy rövid zuhanás után ismét nagyot landoltam a fenekemen.
-Huhú!!! Ez tök szuper volt! Te nem érezted Spearow?- Kérdeztem cimborámtól, csak az volt az egyetlen gond hogy nem a kezeim között, hanem a vállamon ült, és gonosz, károgó hangot hallatott, mintha ezzel mondani akart volna valamit, talán azt hogy nem hiába ficánkoltam egész úton a kezedben tökfilkó, vagy hasonló
de így is gyanítottam hogy semmi jó nem lesz ebből.
-Oké, értem, pipa vagy. Ne haragudj. Kibékülünk?- Kérdeztem meg az egyre hangosabban, és dühösebben hangoskodó cimborámat, aki dühében nekem esett. Lábaival belekapaszkodott a ruhámba, és elkezdett csipkedni, és a szárnyaival verni, és pedig kétségbeesetten elkezdtem szaladni a velem szemben lévő irányba, de most a változatosság kedvéért orra buktam, mert elcsúsztam a mocskos talpú papucsom miatt, majd pár perces civakodás után végre folytathattuk az utat, de Spearow most már minden érzékszervével azon volt hogy engem segítsen, és nem azon, hogy még több munkát teremtsen annak aki majd elsősegélyben részesít.

-ÁÁÁÁ! Ne csináld már!- Panaszkodtam fájdalmasan. Fájdalmasan és hangosan, de olyan hangosan, hogy a visszhangom kánonban hangzott, amit rikoltozó hangok követtek, nem is akármilyen hangosan, de ezt csak a visszhang valami torz utóhangjának tekintettem, mivel nemigen ismertem az efféle dolgokat. Persze a kényes, "mindentől berezelek és rikoltozom" Spearow azonnal elkezdett csapkodni és károgni, mintha szabadulni akarna.
-Hagyd abba! Mire jó ez neked!?- Értetlenkedtem továbbra is, majd egy óvatlan pillanatban Spearow kiszabadult a kezeim közül, eltűnve a semmiben, engem egyedül hagyva a sötétben.
-Hé! Gyere vissza! Ne hagyj itt! Egyedül.- mondtam kicsit félve, mivel irtózatosan berezeltem hogy gyakorlatilag egyedül állok a korom sötétben teljesen egyedül. Ettől rettenetesen kétségbeestem, olyannyira, hogy kétségbeesésemben leültem a földre, és elterültem rajta. Ennek több oka is volt. Először is az, hogy nem is tudtam mitévőnek kellene lennem, másodszor az, hogy ha nem megyek sehová, nem ütközöm semminek, és Spearow is hamarabb rám talál, ha vissza akar jönni, harmadízben pedig jól esett a pihenés.
Pár perc múlva emberi hangra és szárnycsattogásra leszek figyelmes. A lábam száránál tollak csiklandozását érzem magamon, amitől felkacagok, és odakapok, a kezem közé kaparintva tollas cimbimet.
-Te meg mi a szöszt csináltál? Teljesen megrémisztettél, most meg visszajössz, és itt csiklandozol. Ne butáskodj már.- Mondom még mindig kuncogva, de hirtelen ismét szárnyak suhogását hallom, amik nem kecsegtetnek sok jóval, ráadásul az egyik vészesen közeledett felém, sőt, a fejemnek is csattant, mintha fejelni próbált volna. Persze olyan lendülettel kaptam a kis bestiát, hogy azonnal hátamra estem. Olyan oltári nagy, már-már ironikusan nagy szerencsém volt hogy a kis bestia olyan szerencsétlenül érkezett, hogy a fejemre mért támadás után a felemelkedést követően véletlenül megemelve a kalapom karimáját, utat biztosítva arra, hogy berebbenjen a fej részbe, ahol kétségbeesetten kereste a kiutat, amit későn lelt meg és képtelenné vált a menekülésre, ugyanis kalapom alá kapva, kezeim ügyességének hála, szárnyaival együtt át tudtam ölelni a kicsi testét, így teljesen mozgásképtelenné vált a repülés illetően.
-Mire jó ez nektek? Én nem bántottalak titeket, de ti bántotok engem. Szabad az ilyet?- Próbálkozom a jól bevált rábeszéléssel, ami általában beválik, ha nem egy gonoszabb kis teremtmény ellen vetem be. Feltehetőleg ezek a kis jószágok ártalmatlanok, csak épp nem számítottak vendégekre, és mivel sokan nem kedvelik a váratlan vendégáradatot, ezért bizonyosan ez volt az oka annak hogy így ránk rontottak.
-Figyelj rám apró szárnyas pajtás. Nem akartunk mi rosszat, csak eltévedtünk ebben az ízlésesen elsötétített barlangban, ami remekül tükrözi kiváló érzéketeket a barlangok berendezését illetően.- Efféle dicséretekkel próbáltam a kis jószág lelkivilágára hatni, miközben Spearow türelmetlenül károgott, mintha még a környéken lenne egy másik pokemon, aki épp azért nem kekeckedik velünk, mert talán túszszedőnek vél, a kezemben nyugvó kis cimborája miatt, ami persze ostobaság, mivel én nem túszként, hanem tárgyalópartnerként tekintek a kezeim között pihenő kisállatra.
-Tudod mit? Kössünk alkut. Amolyan pokemonbarát ember, és pokemon közöttit. Ha segítesz a barlangban nem eltévedni, akkor a vendégem vagy egy kajára.- Igen, ez itt a jó öreg gyomron át történő alkudozás módszere, mai szintén hatásos dolog. Meg egyébként sem nagy fáradtság számomra állni egy adag tápot egy Spearow méretű pokemonnak, főleg ha kedvességgel viszonozza a gesztusomat, hisz ha esetleg egy erdőnél lyukadunk ki, akkor egy óriási adag pokemonoknak való bogyócskával jutalmazom kedvességüket.
-Most pedig elengedlek, de nagyon szépen kérlek, ne bánts. Szerintem jó ajánlatokat tettem neked.- Mondom, miközben a kezem szépen, lassan széttárul, de Spearow veszett módon elkezd velem perlekedni, és a szárnyával elkezd csapkodni, mintha nem tetszene neki hogy eképpen paktálok le egy támadónkkal. Persze ez engem kicsit sem izgat, és kinyitom a kezemet, amiből kirebben az addigi tárgyalópartnerem. Ezt pedig egy drámai hatásszünet követte, amit egy villámcsapásszerű támadás követte. Persze nem elektromos pokemontól, hisz ezt csak képletesen értettem, mégpedig a támadás gyorsaságára. Bárhol felismerhető módon, Spearow elkezdett püfölni a szárnyaival, mivel feltehetőleg berágott az ötletem miatt. Ez persze két dolgot sugallt számomra. Elsőképp azt, hogy tárgyalópartnerem elfogadta az ajánlatomat, és visszafogta barátját is, illetve szolgálatomra áll arra az időre, míg ki nem vezet a sötétségből, másodszor pedig azt, hogy nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel kell kezeltetnem magam, amik többek között hámsérülésekből, elszíneződésekből, csípésekből, bedagadt testrészekből és pszihológiai kezelésekből fog állni, mivel minden felsorolt sérüléstípusból begyűjtöttem egy kommandós számára is megirigyelhető adagot.

//Bocsi, most lettem szabad végre//

A kérdésemre nem válaszolt senki, viszont az állatok továbbra is közeledtek. Levettem Tedet a fejemről, hogy végre valami hasznát is vegyem, ne csak ő az enyémet, na meg a sötétben amúgy is nem lenne szerencsés, ha elesek és repül egy hatalmasat, így viszont csak kisebb zuhanásban lehet osztályrésze. Ha a denevér pokémononok nem mennek el, akkor ráparancsolok Tedre:
- Ted karmold meg a falat.
Tervem, hogy a hang megzavarja őket vagy megijessze, amennyiben nem jön be a terv, akkor a következő támadás már az állatok ellen irányul, bízva Ted szaglásában. Ha viszont ez sem sikerül, akkor botladozva elindulok, hogy mégse álljak egy helyben, mert így előbb megtalálnak a pokémonok, márpedig azt nem szeretném. A sötéttől nem igazán féltem, egyedül az út jelenthet veszélyt, hiszen bármikor jöhet egy árok vagy egy kisebb kavics, amire ha rosszul lépek, akkor akár egy boka ficam is közbejöhet, ami nem lenne szerencsés. A kisebb gond az lesz, ha belerúgok egy kőbe vagy kavicsba, mert ahogy mondani szokták: A sípcsont az a része az embernek, amivel éjszaka megtalálja a bútorokat. A fájdalom nem tudna megállítani, hogy az utat végig csináljam, de ha a bokám miatt nem tudnék haladni az már jóval inkább hátráltatna a célomban, de hát benne van a pakliban a dolog. Azonban nem messze, mintha először valami dudolás félét, majd dulakodás hangját véltem felfedezni, mintha valaki elkapott volna egy szárnyas pokémont egy kalappal vagy valami olyannal, ami alkalmas rá, mert éreztem, ahogy a szárnyak végig karcolják az anyag felületét.

//bocs a gyenge posztért//

Meglepetten tárult elém egy táj, ami az úti tervemben nem szerepelt, így hát tuti hogy eltévedtem.
Ez a kőtenger valóban illet a nevéhez.Az egész átláthatatlan terület kövekkel volt tele, alig hagyva egy-két ösvényt közöttük.A sziklák lábfej mérettől hegy méretig is fellelhetők voltak itt.Ez volt a kövek igazi tárháza!
Épp leültem az egyik kőre amikor valami a nyakamba mélyedt és végig vágta rajta a bőrt.A fájdalom elég kibírhatatlannak tűnt, mégsem ordítottam föl, helyette hátra fordultam.Azonban semmi nem volt ott, így hát lepattantam a szikláról és tovább indultam.Lassan haladtam és közben az eget kémleltem, mert tuti hogy ott kellet lennie annak, aki vagy ami megtámadott.De az ég tiszta kék volt, még felhők sem voltak odafent.Így hát újra az útra meredt a tekintetem.Hirtelen azonban a szemem sarkából valami megcsillant az égen és épp felém tartott.Egy madárnak tűnt, bár elég magasan volt, hogy lássam, mi is volt az és hogy miért támadt meg.Mert szerintem az előbb is az a lény támadott meg, csak akkor nem láttam épp.
-Hagyjál békén, akármi is vagy!-kiáltottam felé, de a madár nem állt meg, így hát rohanni kezdtem egy nagyobb sziklacsoport felé, ami tőlem kb. 20 méterre volt.Átlendültem egy kisebb kövön és hamar el is értem a sziklacsoporthoz, ami mögé most gyors elrejtőztem.
Az engem üldöző madár azonban már nem volt sehol se.Az ég újra végtelenül kék volt és semmi se volt, ami megzavarta volna ezt odafönt.Tovább indultam, ám ekkor a talaj beszakadt alattam és én a mélybe zuhantam.Szerencsére vízbe estem, ezért nem tört el semmim.Egy föld alatti barlangba kerültem ahol a víz is kék volt.Kikecmeregtem a partra és leültem száradni.Bár ide a napfény alig tudott behatolni, így hát inkább elindultam felfedezni a helyet.

Miközben óvatosan elengedtem a kezeim között kényszerpihenőt élvező Zubatet, összeszorított szemellek vártak az eljövendőt. Teljesen elképedtem azon, hogy miután elengedtem Zubatet, ő és a társa nem tettek ellenem semmit sem. Szinte repestem az örömtől, hogy végre vége a konfliktusnak, Spearowal ellentétben, aki eléggé pipa lehetett a tervem végett.
-Ne kezdjük ezt elölről, oké? Jobb békében meglenni mint folyton kakaskodni. Egyébként sem tudunk tájékozódni a sötétben, ők pedig igen.- Jegyzem meg, a kezébe véve Spearowt, aki addig a lábaimnál csapkodott, majd megpróbáltam a velem lepaktált Zubatok felé fordulni, habár ilyen sötétben nemigen látni őket. A keresésük nyomán átvillant az agyamon, hogy talán más, nem idevalósiak is lehetnek a barlangban, ezért hát a szövetségeseim keresése helyett inkább szóba elegyedtem velük.
-Nos, volna még itt valami. Esetleg tudtok valamit arról, hogy vannak-e még mások is itt?- Kérdeztem némi aggodalommal, mert nem hagyott nyugodni a gondolat.
Ha esetleg ennek következtében emberekbe ütközöm, akkor különösen pozitívan fogom kezelni a helyzetet, aminek következtében félmaratoni szócséplésbe kezdek.
-Végre! Emberek! Nem hiszem el hogy nem csak én vesztem el itt, de ez állati kalandos. Pont a legjobbkor futottunk össze. Csak ne felejtsek el enni adni a Zubat pajtiknak. Nem hinné az ember hogy mennyire el lehet tekeregni egy ilyen barlangban. Ám, én nem fogok eltévedni, mivel van segítségem. A helyi Zubatok készségesek, és kettő bele is ment egy kis idegenkivezetésbe, és felajánlanám a szolgálatomat a kifelé vezető út felkutatásában.- Mondom elégedetten, mivel már-már unalmas volt nem emberi nyelvet beszélő lények hiányában, bár a sok fecsegéstől kicsit kiszáradtam, ezért elkezdtem a kulacsomat kutatni, majd miután megtaláltam, és meghúztam azt, így folytattam. -Mellesleg Mordon Ismur vagyok.- Közlöm vígan, miközben a kezemet nyújtom a sötétbe, esetlegesen találva valakit, akivel kezet rázhatok. Bár az egésznek elég különös aláfestést adott a semmiből szóló zaj.
-Na, ez meg mi volt? Furcsa.- Jegyzem meg az államat megvakarva, miközben a többiek értekezését hallgatom, és kényelmesen elhelyezkedek törökülésben a talajon.

A tervem, hogy Teddel üldözöm el a pokémonokat nem 100ig sikerült és fényt sem gyújtott, így nem túl sokra haladtam előre. Viszont az furcsa volt, hogy az állatok nem menekültek el, hanem csak távolabb húzódtak és onnan figyelve néha odacsaptak, de nem használták ki, hogy ők tudják merre van az arra és mi az, amit jobb elkerülni és mi az amit ki lehet használni ellenünk. Velük ellentétben én nem láttam semmit, így figyelve haladtam előre, hogy ne lépjek semmi olyanra, ami veszélyes lehet, például ne lépjek gödörbe vagy ne lépjek egy kőre. Hamarosan újabb zubat csoport szárnycsapásai keveredtek az eddigiek közé, majd lassan egy emberi hangot is hallottam igen csak közelről. Óvatosan futásnak eredtem a hang irányába, majd valami kemények csapódtam, bár abból, hogy egy kéz érintette meg az enyémet rá kellett jönnöm, hogy a barátunk mellett lévő falnak vagy egy nagyobb kőnek ütköztem. Ahogy sikerült összeszednem magam az ütközés után és felálltam, egyből megkerestem a kezet, ami korábban megérintett és inkább határozottan, mint erősen megráztam, majd bemutatkoztam.
- Szia! A nevem Yamadachi.
Nem azért nem mondtam a családnevem, mert el akartam titkolni, hanem egyszerűen nem használtam, senki nem igazán tudja azt és mivel a családom sem használja, így nem is tudtam volna nagyon megmondani. Ekkor az új társam beszélni kezdett, ami jó volt a fülemnek hiszen eddig nem sok emberi hangot hallottam itt a barlangban és legalább együtt több esélyünk van kijutni a barlangból.
- Annyira nem zavarnak a denevérek, tőlem jöhetnek, bár ki jutnék egyedül is, de a segítség sosem árt. Nem igaz?
Mondom a véleményemet, majd folytatnám, amikor barátom valami zajra lesz figyelmes és igazából én is. Nem nagyon tudtam, hogy mi lehet, így vetettem fel az ötletet, hogy "induljunk meg minél előbb, mielőtt ránk szakad a hegy." Remélem Mordon is jó ötletnek tartja és el is indulhatunk valamerre.

Kérdés, akarjátok-e még folytatni, vagy 1-2 körön belül zárjam le?

-Egyedül? Hát az érdekes lenne. Idefele is összetörtem a kobakomat, de hát te tudod.- Felelem, elgondolkozva azon hogy mekkora csetlés-botlással járna a kifelé vezető út, ha már a befelé jövet is elég zökkenő volt.
-Minden esetre lekenyereztem a helyi pokemonokat. Bár nem kenyérben egyeztünk meg, de legalább segítenek. Viszont szerinted melyik a jobb? A lekenyerezés vagy a lebogyózás? Azért kérdezem, mert az volt a béke ára, és csak szeretnék pontosan fogalmazni.- Büszkélkedek alkalmi útitársam előtt fantasztikus alkudozókészségemmel, ami mitagadás, remekül jött, habár Spearow nem értékelte a szócséplésemet, és fejbe koppintott a csőrével.
-Te gonosz, gonosz madár! Kérni nem egyszerűbb?- Panaszkodom tovább, mire pár pillanaton belül csattogásra és kövek lezúdulására hasonló hang üti meg a fülemet, ami nem sok jóval kecsegtet, mivel erre még Spearow is abbahagyta a kínzásomat.
-Nos, ha így állunk, akkor le kell lépnünk. Nyomás!- Mondom kicsit feszülten megjegyezve, majd Spearow pajtim nyomában lelécelek, ám valahogy a Zubat-ek nem voltak készségesek a vezetést illetően, és mindvégig mögöttünk kolbászoltak, amit nem értékeltem nagyra, főleg hogy mutathattak volna valamiféle helyet, ahol meghúzhatnánk magunkat a nem kívánt meglepetés elől. Viszont hála éles hallásomnak, észreveszem, hogy a hangok nem akarnak megszűnni, sőt, inkább az irányukba haladunk.
-Hékás! Hova a csudába megyünk? Nem akarok lapos lenni te palimadár!- Jegyzem meg pár pillanatra megállva, és Spearow-val vitába szállva, aki megeresztet egy furcsa tekintetet, amiből leolvastam hogy finoman szólva nem néz egész normálisnak. Ezen még morogtam is volna, ha a hangok álló helyzetben sem erősödtek volna, így hát egy kritikus pillanatban folytattam az iszkolást a madárka nyomában,ami végül azt az eredményt adja, hogy egy fényes pontot pillantok meg az távolban. Ekkor leesik a tantusz.
-Nem! Nem megyek arra! Fény van az alagút végén! A filmekben is megmondták a haldoklóknak, hogy az alagútban ne menjenek a fény felé! Nem akarom megtudni milyen szagú az ibolya gyökere, és szeretném még a kulcsokat is magamnál tudni!- Jelentem ki, majd a legnagyobb omlás közepén megállok, és ölbe tett kézzel megállok, persze ez nem tetszik Spearow-nak, és egy elég aljas módszerhez nyúlva, a hátam mögé repül, és karmolászva, csapkodva meg csipkedve elkezd nógatni, amire kelletlenül is elindultam a fény felé, amit végül el is érek, majd a földre dobva magam, kétségbe esve fetrengeni kezdek.
-Nem akarok meghalni! Révészbácsi! Ne vigyen át a folyó túloldalára!- Pánikolok továbbra is kétségbeesetten, habár vissza sem mehetek a mögöttünk bezárult alagúton. Ezek szerint nekem, és mint látom a társaságomnak is reszeltek. Be adtuk a kulcsot, leköszöntünk, alulról szagoljuk az ibolyát, eljött értönk a kaszás, csilingelt a harangvirág, kereken kimondva kilapítottak minket a sziklák, ráadásul ezt észre sem vettük. Ekkor tudatosult bennem hogy mi bizony elpatkoltunk. Ennek nyomására annyira becidriztem, hogy oda préseltem magam a barlang falához, annak a tövébe leülve, a térdeimet a mellkasomhoz húzva, és a combjaimat átölelve sorra vettem a bűneimet.
-Nem lett volna szabad Lexie haját húzogatnom kiskoromban. Elfelejtettem kezet mosni az oviban az ebéd előtt. Nem ettem meg a brokkolit a vacsoránál. Hallgathattam volna Spearow-ra amikor nem akart a barlangba jönni...- Folytattam a bűneim summázását, majd felfigyeltem az öreg, szakállas fickóra, és a mögötte beszűrődő fényre, ami mint valami túlvilági fénysugár, körberagyogta őt.
-A...A...A... A révész aki átvisz a túlvilágra! Mami! A mamit akarom!!! Nem akarok átmenni a vén fószerral a folyó túloldalára! Fiatal vagyok még a halálhoz.- Kiáltoztam, már majdnem elsírva magam.
-Tudjátok mit? Én és Spearow utolsónak megyünk át a révvel. Nincs nálam elég pénz az átkeléshez. És kitudja, talán még időben megtalálnak, és visszamehetek. Hehe...- Mondom, hintázgatva együltőhelyemben, eltűrve Spearow lenéző pillantását. Olyan irigy vagyok rá, hogy még a halál kapujában ilyen büszkén viselkedik.

Kis követőink nem tágítanak mellőlünk, de tartják a tisztes távolságot. Nem igazán értem, hogy mit akarhatnak vagy mért jöttek ide egyáltalán, ahogy azt sem mért akarnak segíteni, de még sokat kell tanulnom a pokémonokról és a viselkedésükről. Ted is igen gyanakvóan figyeli az oldalkocsikat, de nem szól semmit, miközben a mellettem a fiú a madarával csatázik, hogy hagyja már békén.
- Egyedül, ahogy mondtam, de jobb a társaság és ha már a zubatek önként jelentkeztek idegenvezetőnek és beérik néhány falattal a kijutásunkért cserébe, akkor bárhova követem őket.
Közben társam valami hülye szóviccet mond a kenyérről és a bogyókról, de nem nevetem ki, csak válaszolok.
- Nem mindegy, ha kijutunk? Az enyémet én megtámadtam és rájött, hogy ki az úr a háznál, már ha a területi előny nála is van. Amúgy jobb lesz ha sietünk.
Nem mondom, hogy fussunk, hiszen körülbelül az orrunkig se látunk és ha előttünk valami szakadék lenne, akkor nincs az az isten, aki megvédene a beleeséstől. Remélhetőleg találok egy botot és akkor mint a vak ember a botot a föld felmérésére használom, hogy se kő, sem semmiféle lyuk ne zavarjon meg.
- Keress egy botot és használd segítségként.
Mondom a tanácsom a társamnak, hogy ne egymás miatt essünk el vagy le. Nem sokára meglátjuk a fényt az alagút végén, társam persze elsüt egy elég morbid viccet, amiért meg is kapja a szokásos adagját a madarától, amit én is szívem szerint adnék neki, hogy nőjön már fel végre, legalább addig, amíg kiérünk a barlangból. Közben valami fura fazon jött elő a semmiből és nekünk szegezte az egyik leghülyébb kérdést, amit feltehet. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy azt válaszolom, hogy tehenet fejni jöttünk a barlangba, de inkább megtartom a gondolatomat a fejembe, mert talán ez a fura fazon az utolsó esélyünk a kijutásra. Magabiztosan mondom is a választ.
- Bejöttünk a barlangba, de beomlott, így itt rekedtünk.
Közben a társam összegömbölyödik és érthetetlenül kezd makogni, mint aki megőrült. Nincs szükségem egy bolondra, így elkapom a grabancánál fogva.
- Nyugodj már meg, nem haltunk meg, ez nem a révész.
Ha továbbra sem hallgat rám, akkor egy kicsit megrázom és folytatom a monológot.
- Legyen már egy kis eszed, ha ki akarsz jutni ne legyél már olyan, mint egy 5 éves kisgyerek alvás előtt.
Komolyan mondom ez a viselkedés kiborít, még a spearowja is több tartást mutat, mint ő nem beszélve Tedről, aki még csak bocs és fél a sötétben, de neki elnézem, hiszen pokémon, de egy embernek legyen már annyi tudása, hogy nincs semmi ijesztő a sötétben, csak az ismeretlentől fél.