[Kaland] Át a kőtengeren!

Miközben óvatosan elengedtem a kezeim között kényszerpihenőt élvező Zubatet, összeszorított szemellek vártak az eljövendőt. Teljesen elképedtem azon, hogy miután elengedtem Zubatet, ő és a társa nem tettek ellenem semmit sem. Szinte repestem az örömtől, hogy végre vége a konfliktusnak, Spearowal ellentétben, aki eléggé pipa lehetett a tervem végett.
-Ne kezdjük ezt elölről, oké? Jobb békében meglenni mint folyton kakaskodni. Egyébként sem tudunk tájékozódni a sötétben, ők pedig igen.- Jegyzem meg, a kezébe véve Spearowt, aki addig a lábaimnál csapkodott, majd megpróbáltam a velem lepaktált Zubatok felé fordulni, habár ilyen sötétben nemigen látni őket. A keresésük nyomán átvillant az agyamon, hogy talán más, nem idevalósiak is lehetnek a barlangban, ezért hát a szövetségeseim keresése helyett inkább szóba elegyedtem velük.
-Nos, volna még itt valami. Esetleg tudtok valamit arról, hogy vannak-e még mások is itt?- Kérdeztem némi aggodalommal, mert nem hagyott nyugodni a gondolat.
Ha esetleg ennek következtében emberekbe ütközöm, akkor különösen pozitívan fogom kezelni a helyzetet, aminek következtében félmaratoni szócséplésbe kezdek.
-Végre! Emberek! Nem hiszem el hogy nem csak én vesztem el itt, de ez állati kalandos. Pont a legjobbkor futottunk össze. Csak ne felejtsek el enni adni a Zubat pajtiknak. Nem hinné az ember hogy mennyire el lehet tekeregni egy ilyen barlangban. Ám, én nem fogok eltévedni, mivel van segítségem. A helyi Zubatok készségesek, és kettő bele is ment egy kis idegenkivezetésbe, és felajánlanám a szolgálatomat a kifelé vezető út felkutatásában.- Mondom elégedetten, mivel már-már unalmas volt nem emberi nyelvet beszélő lények hiányában, bár a sok fecsegéstől kicsit kiszáradtam, ezért elkezdtem a kulacsomat kutatni, majd miután megtaláltam, és meghúztam azt, így folytattam. -Mellesleg Mordon Ismur vagyok.- Közlöm vígan, miközben a kezemet nyújtom a sötétbe, esetlegesen találva valakit, akivel kezet rázhatok. Bár az egésznek elég különös aláfestést adott a semmiből szóló zaj.
-Na, ez meg mi volt? Furcsa.- Jegyzem meg az államat megvakarva, miközben a többiek értekezését hallgatom, és kényelmesen elhelyezkedek törökülésben a talajon.

A tervem, hogy Teddel üldözöm el a pokémonokat nem 100ig sikerült és fényt sem gyújtott, így nem túl sokra haladtam előre. Viszont az furcsa volt, hogy az állatok nem menekültek el, hanem csak távolabb húzódtak és onnan figyelve néha odacsaptak, de nem használták ki, hogy ők tudják merre van az arra és mi az, amit jobb elkerülni és mi az amit ki lehet használni ellenünk. Velük ellentétben én nem láttam semmit, így figyelve haladtam előre, hogy ne lépjek semmi olyanra, ami veszélyes lehet, például ne lépjek gödörbe vagy ne lépjek egy kőre. Hamarosan újabb zubat csoport szárnycsapásai keveredtek az eddigiek közé, majd lassan egy emberi hangot is hallottam igen csak közelről. Óvatosan futásnak eredtem a hang irányába, majd valami kemények csapódtam, bár abból, hogy egy kéz érintette meg az enyémet rá kellett jönnöm, hogy a barátunk mellett lévő falnak vagy egy nagyobb kőnek ütköztem. Ahogy sikerült összeszednem magam az ütközés után és felálltam, egyből megkerestem a kezet, ami korábban megérintett és inkább határozottan, mint erősen megráztam, majd bemutatkoztam.
- Szia! A nevem Yamadachi.
Nem azért nem mondtam a családnevem, mert el akartam titkolni, hanem egyszerűen nem használtam, senki nem igazán tudja azt és mivel a családom sem használja, így nem is tudtam volna nagyon megmondani. Ekkor az új társam beszélni kezdett, ami jó volt a fülemnek hiszen eddig nem sok emberi hangot hallottam itt a barlangban és legalább együtt több esélyünk van kijutni a barlangból.
- Annyira nem zavarnak a denevérek, tőlem jöhetnek, bár ki jutnék egyedül is, de a segítség sosem árt. Nem igaz?
Mondom a véleményemet, majd folytatnám, amikor barátom valami zajra lesz figyelmes és igazából én is. Nem nagyon tudtam, hogy mi lehet, így vetettem fel az ötletet, hogy "induljunk meg minél előbb, mielőtt ránk szakad a hegy." Remélem Mordon is jó ötletnek tartja és el is indulhatunk valamerre.

Kérdés, akarjátok-e még folytatni, vagy 1-2 körön belül zárjam le?

-Egyedül? Hát az érdekes lenne. Idefele is összetörtem a kobakomat, de hát te tudod.- Felelem, elgondolkozva azon hogy mekkora csetlés-botlással járna a kifelé vezető út, ha már a befelé jövet is elég zökkenő volt.
-Minden esetre lekenyereztem a helyi pokemonokat. Bár nem kenyérben egyeztünk meg, de legalább segítenek. Viszont szerinted melyik a jobb? A lekenyerezés vagy a lebogyózás? Azért kérdezem, mert az volt a béke ára, és csak szeretnék pontosan fogalmazni.- Büszkélkedek alkalmi útitársam előtt fantasztikus alkudozókészségemmel, ami mitagadás, remekül jött, habár Spearow nem értékelte a szócséplésemet, és fejbe koppintott a csőrével.
-Te gonosz, gonosz madár! Kérni nem egyszerűbb?- Panaszkodom tovább, mire pár pillanaton belül csattogásra és kövek lezúdulására hasonló hang üti meg a fülemet, ami nem sok jóval kecsegtet, mivel erre még Spearow is abbahagyta a kínzásomat.
-Nos, ha így állunk, akkor le kell lépnünk. Nyomás!- Mondom kicsit feszülten megjegyezve, majd Spearow pajtim nyomában lelécelek, ám valahogy a Zubat-ek nem voltak készségesek a vezetést illetően, és mindvégig mögöttünk kolbászoltak, amit nem értékeltem nagyra, főleg hogy mutathattak volna valamiféle helyet, ahol meghúzhatnánk magunkat a nem kívánt meglepetés elől. Viszont hála éles hallásomnak, észreveszem, hogy a hangok nem akarnak megszűnni, sőt, inkább az irányukba haladunk.
-Hékás! Hova a csudába megyünk? Nem akarok lapos lenni te palimadár!- Jegyzem meg pár pillanatra megállva, és Spearow-val vitába szállva, aki megeresztet egy furcsa tekintetet, amiből leolvastam hogy finoman szólva nem néz egész normálisnak. Ezen még morogtam is volna, ha a hangok álló helyzetben sem erősödtek volna, így hát egy kritikus pillanatban folytattam az iszkolást a madárka nyomában,ami végül azt az eredményt adja, hogy egy fényes pontot pillantok meg az távolban. Ekkor leesik a tantusz.
-Nem! Nem megyek arra! Fény van az alagút végén! A filmekben is megmondták a haldoklóknak, hogy az alagútban ne menjenek a fény felé! Nem akarom megtudni milyen szagú az ibolya gyökere, és szeretném még a kulcsokat is magamnál tudni!- Jelentem ki, majd a legnagyobb omlás közepén megállok, és ölbe tett kézzel megállok, persze ez nem tetszik Spearow-nak, és egy elég aljas módszerhez nyúlva, a hátam mögé repül, és karmolászva, csapkodva meg csipkedve elkezd nógatni, amire kelletlenül is elindultam a fény felé, amit végül el is érek, majd a földre dobva magam, kétségbe esve fetrengeni kezdek.
-Nem akarok meghalni! Révészbácsi! Ne vigyen át a folyó túloldalára!- Pánikolok továbbra is kétségbeesetten, habár vissza sem mehetek a mögöttünk bezárult alagúton. Ezek szerint nekem, és mint látom a társaságomnak is reszeltek. Be adtuk a kulcsot, leköszöntünk, alulról szagoljuk az ibolyát, eljött értönk a kaszás, csilingelt a harangvirág, kereken kimondva kilapítottak minket a sziklák, ráadásul ezt észre sem vettük. Ekkor tudatosult bennem hogy mi bizony elpatkoltunk. Ennek nyomására annyira becidriztem, hogy oda préseltem magam a barlang falához, annak a tövébe leülve, a térdeimet a mellkasomhoz húzva, és a combjaimat átölelve sorra vettem a bűneimet.
-Nem lett volna szabad Lexie haját húzogatnom kiskoromban. Elfelejtettem kezet mosni az oviban az ebéd előtt. Nem ettem meg a brokkolit a vacsoránál. Hallgathattam volna Spearow-ra amikor nem akart a barlangba jönni...- Folytattam a bűneim summázását, majd felfigyeltem az öreg, szakállas fickóra, és a mögötte beszűrődő fényre, ami mint valami túlvilági fénysugár, körberagyogta őt.
-A...A...A... A révész aki átvisz a túlvilágra! Mami! A mamit akarom!!! Nem akarok átmenni a vén fószerral a folyó túloldalára! Fiatal vagyok még a halálhoz.- Kiáltoztam, már majdnem elsírva magam.
-Tudjátok mit? Én és Spearow utolsónak megyünk át a révvel. Nincs nálam elég pénz az átkeléshez. És kitudja, talán még időben megtalálnak, és visszamehetek. Hehe...- Mondom, hintázgatva együltőhelyemben, eltűrve Spearow lenéző pillantását. Olyan irigy vagyok rá, hogy még a halál kapujában ilyen büszkén viselkedik.

Kis követőink nem tágítanak mellőlünk, de tartják a tisztes távolságot. Nem igazán értem, hogy mit akarhatnak vagy mért jöttek ide egyáltalán, ahogy azt sem mért akarnak segíteni, de még sokat kell tanulnom a pokémonokról és a viselkedésükről. Ted is igen gyanakvóan figyeli az oldalkocsikat, de nem szól semmit, miközben a mellettem a fiú a madarával csatázik, hogy hagyja már békén.
- Egyedül, ahogy mondtam, de jobb a társaság és ha már a zubatek önként jelentkeztek idegenvezetőnek és beérik néhány falattal a kijutásunkért cserébe, akkor bárhova követem őket.
Közben társam valami hülye szóviccet mond a kenyérről és a bogyókról, de nem nevetem ki, csak válaszolok.
- Nem mindegy, ha kijutunk? Az enyémet én megtámadtam és rájött, hogy ki az úr a háznál, már ha a területi előny nála is van. Amúgy jobb lesz ha sietünk.
Nem mondom, hogy fussunk, hiszen körülbelül az orrunkig se látunk és ha előttünk valami szakadék lenne, akkor nincs az az isten, aki megvédene a beleeséstől. Remélhetőleg találok egy botot és akkor mint a vak ember a botot a föld felmérésére használom, hogy se kő, sem semmiféle lyuk ne zavarjon meg.
- Keress egy botot és használd segítségként.
Mondom a tanácsom a társamnak, hogy ne egymás miatt essünk el vagy le. Nem sokára meglátjuk a fényt az alagút végén, társam persze elsüt egy elég morbid viccet, amiért meg is kapja a szokásos adagját a madarától, amit én is szívem szerint adnék neki, hogy nőjön már fel végre, legalább addig, amíg kiérünk a barlangból. Közben valami fura fazon jött elő a semmiből és nekünk szegezte az egyik leghülyébb kérdést, amit feltehet. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy azt válaszolom, hogy tehenet fejni jöttünk a barlangba, de inkább megtartom a gondolatomat a fejembe, mert talán ez a fura fazon az utolsó esélyünk a kijutásra. Magabiztosan mondom is a választ.
- Bejöttünk a barlangba, de beomlott, így itt rekedtünk.
Közben a társam összegömbölyödik és érthetetlenül kezd makogni, mint aki megőrült. Nincs szükségem egy bolondra, így elkapom a grabancánál fogva.
- Nyugodj már meg, nem haltunk meg, ez nem a révész.
Ha továbbra sem hallgat rám, akkor egy kicsit megrázom és folytatom a monológot.
- Legyen már egy kis eszed, ha ki akarsz jutni ne legyél már olyan, mint egy 5 éves kisgyerek alvás előtt.
Komolyan mondom ez a viselkedés kiborít, még a spearowja is több tartást mutat, mint ő nem beszélve Tedről, aki még csak bocs és fél a sötétben, de neki elnézem, hiszen pokémon, de egy embernek legyen már annyi tudása, hogy nincs semmi ijesztő a sötétben, csak az ismeretlentől fél.