[Játék] Mira és Yama, egy váratlan találkozás

Otthon, édes otthon. Valami ilyesmin gondolkozik most Mirajean és bizonyára Csipisz is, bár gőze sincs arról, hogy merre lehet. A pokemon ismételten űzi kedvenc játékát, tehát nem hagyja gazdáját pihenni, majd mikor a lány rámordul, elmenekül. Ezt csakis errefelé szokta játszani, mert itt biztos, hogy nem téved el. Rég jártak már itt. A fák azonban ismerősek számukra, ahogyan a széllel hozott illatok is. A vörös kedvence keresésére indult, csakhogy előtte pihent egyet, ha már nyugta volt. Elterült egy időre a kellemesen hűs fűben és mosolyogva kinyújtóztatta fáradt tagjait. Nagyjából fél óra múlva indul csak keresésére. Tudja jól, hogy merre kell keresnie. Ott, ahol leginkább el tud rejtőzni, a fák között.
- Remélem, nem gyújt fel semmit… - sóhajtja a lány, hosszú tincsei közé túrva ujjaival, még mielőtt beveti magát a fák közé.
Út közben folyamatosan lába elé néz. Jobban is teszi, ha nem akar orra esni. A chimchar egyébként is a nyakába szokott ugrani, amint meglátja, ezzel is kifejezve örömét, amiért megkeresi. Sokszor semmi kedve mindehhez, de aggódik, hogy a pokemon elveszne nélküle. Nem mellesleg, némileg azért hiányozna is neki a bajkeverő. Nélküle unalmasak lennének a napjai, és ez jobban izgatja, mint az, hogy békésen szundíthasson olykor-olykor. A víz hangját hallja. Felé iramodik, reménykedve abban, hogy Csipisz megszomjazott. Közben néha hangosan kiáltja társa nevét, reakciót azonban hiába vár. Semmi. A kis majom ezúttal nagyon jól elbújt. Valamit azonban csak hall a víz környékéről. Emberi hangot, mi valaki kilétéről érdeklődik. Ugyan messze van onnan. Azt is tudja, hogy felőle még nem érdeklődhet. A férfi nem is igen érdekli, sokkal inkább a kérdezett valami. Remélhetőleg pont az az egyén, aki után kutat.
- Mégis hova mehetett? – kérdi magától, fejét vakarva, mikor kiér a bozótosból, de szembe nem találkozott vele.
Tekintetét visszafordítja az erdő felé. A fákat kezdi szemlélni, majd a vizet és a túlpartot. Közben meglát egy érdekes élőlényt. Egy vadászni igyekvő pokemont, ki mintha már ki is szemelné áldozatát. Bizonyára a gazdája az, ki az imént szólt. Hamarosan ő is a lány látóterébe kerül, nagyobb figyelmet azonban nem szentel rá.
- A mackó tud úszni? – kérdi meg azért, kissé aggódva a bocs miatt.
- Véletlen… nem láttatok egy chimchart errefelé? A kis szörnyeteg megint bújócskázik… - érdeklődik, hátha kap némi információt.
Ebben a pillanatban, hirtelen súly nehezedik vállaira. Két kar kapaszkodik nyakába, melyek már ismerősek számára. A nagy lendület viszont, még ha nem is oly nehéz a becsapódó, elsodorja a lányt, a puha praclik tulajdonosával együtt. Hátsójára érkezik, felmordul egyet, haját kisöpri arcából és kissé morcosan néz az addigra vállára telepedő majomra. Kezével azonnal érte nyúl és grabancánál megfogva maga elé emeli a pokemont.
- Így kell üdvözölni, azok után, hogy megint téged kellett keresnem? Legközelebb, ha bújócskázni akarsz, várd meg, amíg felébredek! – szól rá az állatra.

A lány egy ideig még a földön ücsörög. Kissé sajgó tomporán végigsimít, a jajgatást azonban megállja. Egy hangot nem ejt ki száján, hacsak nem kell ismét majmával foglalkoznia. A part homokjában megbúvó kavicsok hamarosan halkan megcsikordulnak. A vörös az éppen közeledőre emeli tekintetét és csak figyeli, bár mintha nem is igen őt nézné, hanem a rajta csüngő pokemont. A felé nyújtott kézre azonban visszaterelődik tekintete. Szája kissé oldalra is rándul, majd elhúzza azt.
- Kössz, de boldogulok! - feleli, majd pillanatok alatt feltornássza magát a földről.
Most hanyagol bárminemű akrobatikát mozdulataiból. Pedig elég sok affélét tanult már kedvencétől és szereti is alkalmazni. Azt viszont jól tudja, hogy egy ember előtt sosem csinálna műsort. Nem azért, mert elég gáz az amit tenne, hanem azért, mert a közönség ember lenne.
- Mirajean vagyok, ő pedig Csipisz, a chimcharom. Bár gondolom erre már magadtól is rájöttél, hogy mi is ő – mondja semleges, kissé talán hideg hangon, miközben társát elereszti, hogy hagy mozoghasson szabadon az apróság.
Csipisz azonnal meg is indul, méghozzá Ted felé. Ha szükséges, nem rest emiatt felmászni Yamadachi fejére sem, hogy játszani hívja a másik „ifjoncot”.
- Egyébként… Attól, hogy az általános faji jellemzők írnak az úszásról, neki még meg kell tanulni azt, hogy tudjon is úszni. És azt hiszem, éhes kissé, nem gondolod? – kérdi a lány fejét fogva.
A következő pillanatban Mirajean már helyet is foglal a földön. Táskáját leakasztja hátáról és kotorászni kezd a fekete batyuban. Néhány dobozt vesz elő és kis tálkát, melybe vizet tölt. A dobozokról hamarosan a fedő is lekerül. Az egyikben egy nagy adag gyümölcs foglal helyet, ízlésesen összedarabolva, összekeverve és némi mézzel meglocsolva. A másikban rizsgombócok és egy nagyobbacska hús, mi valamiféle haltól származhat, kinézete alapján.
- Csip, kézmosás! – szól oda hamarosan pokemonjának, ki ebből már tudja is, hogy mi fog következni.
- Ha nem szeretnéd, hogy véletlen beleessen a vízbe a maci… Tessék, ezt nyugodtan megeheti! – fogja meg a halas dobozt és már nyújtja is Yamadachi felé.

//Elnézést, hogy ennyit kellett várni rám! //

A lány az esés után még egy kicsit a földön ül, így oda tudok hozzá menni. hogy esetleg segítsek felállni. Közben az ismeretlen rám, vagyis inkább a kezemben csüngő Tedet nézi, majd amikor kinyújtom a kezem, akkor mintha a gondolatai visszatértek volna a testébe, megköszöni a segítséget, de nem kér belőle. Félreállok és valahogy sikerül feltápászkodnia a földről. Fura volt a mozgása, mintha nem így szokott volna felkelni, de nem szóltam érte, mert ki tudja mi állhat mögötte. Végre bemutatkozott és a pokémonját is bemutatta, bár az utóbbinak csak a nevét nem tudtam, hiszen a pokékódex megmondta, hogy milyen pokémon. A lány elengedi kedvencét, aki m,eg is indul felém, így leteszem a bocsot, hadd játszanak.
- Nem tudom, hogy tud-e úszni. Én nem tanítottam, de vad pokémon és az anyja halálakor csapódott mellém, így az akár meg is taníthatta.
Leül a földre, majd kotorászni kezd a táskájában végül egy adag kaját nyújtott felém, hogy biztos éhes az állat, hogy a magikarpokat akarta levadászni.
- Köszönöm, nekem is van. - Utasítom vissza, ahogy ő is tette korábban velem, bár valamivel barátságosabb hangon. - Valószínű, hiszen ebéd mellől szökött el. Épp terítettem le a plédet, hogy eszünk és egy pillanatra nem figyeltem rá, a következőben meg csak annyit láttam, hogy eltűnt két bokor között. Nem akarsz inkább plédre ülni? Van egy a hátizsákomba.
Ajánlom fel, hogy ha már leülünk enni, akkor azt úgy tegyük, hogy a földön kívül van valami a fenekünk alatt.

//bocs a rövid posztért és a 3 napos késésért, tanulnom kellett//